Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb ember a történelem sodrában. (Kübler István gyermek- és ifjúkora)
utaztunk, és hajnalban három órakor jön a vonat, amelyik meg valahová délfelé ment, és én is úgy voltam, hogy mentem a többi után. És bementünk egy külön szobába, nem volt kivilágítva, és olyan helyiségbe kerültem, ahol sötét volt. Volt ez a kis tarisznya, erre ültem rá, mert ki volt tömve, abban volt egy kis kabátom, talán gyerekkabát volt. Kicsi volt, de azért bele tudtam bújni. Mert nagyon lefogytam. Szaporodtunk, szaporodtunk, szaporodtunk... Aztán jöttek az oroszok hajnal felé, és délután már továbbhajtottak bennünket. Tíz órakor jöttek a tisztek. Nem láttam egy orosz katonát a háborúban. Egy angol katonát láttam, a németek lelőtték a repülőt, és ez velünk ott étkezett. Másképpen foglalkoztak ám a németek az angolokkal. Többértékű ember volt az angol, mint az orosz. O egy hónapig a német konyháról kapta meg az élelmét. Láttam, mikor odakísérték, angol ruhában. Az orosz, az nem volt értékes ember. Sorakozó volt délután, nagy meleg volt, ott aztán sok ember meghalt még. A nagy erdőn keresztül vezetett egy szilárd burkolatú út. És az emberek nem voltak fölszerelve... Víz... víz... víz... víz... víz... Sok ember meghalt, mert nem volt víz... Ez a menet tovább tartott egy hétnél. Mindig csak keleti irányban. Csehszlovákiában estünk fogságba, és akkor átjöttünk Németországon, és kerültünk Lengyelországba. Ezt gyalog tettük meg. Akkor még nem volt rendezve Németország, mert a háború után elveszítette a német ezt a területet. Breslaut. És mindig gyalog mentünk. Éjjel pihentünk, nappal reggeltől estig mentünk ötven-hatvan kilométert. Ennivalót az úton nem kaptunk senkitől. Az mentett meg engem, az a sok savanyú káposzta, valamit mindig talált az ember. Az oroszok megengedték azt, hogy mikor mentünk domboldalnak, ahol volt emelkedés, és amikor fönn voltunk, akkor le volt szabad ülni. És a gazoktól kezdve... az ember válogatott... mindig találtam valamit... Ettem a gazokat. A többiek is. Mert ha volt még valami valakinek a tarisznyájában, azt nem mutathatta meg, mert kikapták volna a kezéből. Még lehet, hogy verekedés is lett volna belőle. Egy hétig nem volt étel semmi. Én nem kaptam sehol semmit. Az oroszoktól. Amit a tisztek kaptak, ahhoz mi nem fértünk hozzá. Egyszer az orosztól kaptam sárga kemény sajtot. Fönn álltunk egy hídon, pihenőben. Lefeküdtem és elaludtam. Ott feküdtem a műúton. Erre odajön, belém rúg, de könnyedén, belém rúgott valaki. Erre mondja az orosz: Davaj! [’Gyerünk!’] Hál aztán davaj, davaj, azért tudtam, hogy menni költ, mutogatott is. Egy hét után bekerültünk egy táborba, pihenőtábor, felerősítő tábor volt. Ez orosz tábor volt, eredetileg német laktanyák voltak. Orosz kezekben. Bármikor mehetett az ember a konyhára pudingért. Csak ezt lehetett kapni. Körülbelül két hétig voltam ebben a táborban. Nap mint nap csak puding volt. Itt már kevesebben voltunk, mert ahogy az emberek fel lettek erősítve, bevagonírozták őket, vitték a Szovjetunióba. Elosztó tábor is volt egyben. A táborból fokozatosan elvitték az embereket. Csehszlovákiában úgy volt, hogy odajöttek az oroszok, két napra rá, hogy a háborúnak vége volt, és onnan elvittek bennünket, Klácig. Ennek a városnak az volt a neve. Hatalmas honvédségi terület volt. Itt épületekben aludtunk. A hálóteremben szalma meg rongyok meg ez meg az... 118
