Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bárth János: Migráció és hagyományformálás a népéletben
Tálasi István a tanítványaival folytatott beszélgetései során és egyetemi előadásaiban sokszor és szívesen emlegette a Duna-Tisza közének azokat a kisebb-nagyobb agrárvárosait, amelyeket népességi kontinuitásuk és vele összefüggő kulturális arculatuk alapján reliktum városoknak tekintett. Ilyenkor Patajról, Soltról, Vecséről, Halasról, ritkábban Kecskemétről, Nagykőrösről példálózott. Különösen XVI-XVII. századi népességbefogadó és XVIII. századi népességkibocsátó szerepüket, valamint XIX. századi és XX. század eleji hagyományőrző konzervativizmusukat tartotta fontosnak. Sajnos Tálasi István sem vitte tovább az egy-egy településre irányuló kulturális arculat-kutatás szorgalmazását a XVIII. században újranépesült kismezővárosok, mint a katolikus Kelet-Kiskunság városai: Félegyháza, Majsa, Dorozsma; a bácskai Tisza mente városai: Zenta, Kanizsa, Ada, Óbecse; a néprajzi szigetként élő nagy agrártelepülések: Kecel, Jankovác, Topolya, Csantavér, Temerin irányába. Pedig ma már nyilvánvaló, hogy ezek a települések is megérdemelték volna az elemző arculatvizsgálatot. Az egy-egy település néprajzi vonásainak feltárása valószínűleg azért sem haladt előre Magyarországon a szükséges ütemben, mert a magyar néprajzi kutatásban némi fenntartások mutatkoztak a helyinek tartott sajátosságokkal szemben. Jól tükrözik ezt az etnikus specifikum fogalmával kapcsolatos megnyilatkozások. 1963 őszén, amikor kezdő egyetemi hallgató koromban Dégh Linda szemináriumán ültem a pesti egyetemen, egyik alkalommal a jeles mesekutató tanárnő a következő súlyos megállapítással lepte meg hallgatóit: „etnikus specifikum? = az egy marhaság." A felejthetetlen kijelentés sokáig nem hagyott nyugodni. Csak akkor állt helyre a „néprajzi világképem”, amikor 1968-ban elolvastam Diószegi Vilmos figyelemreméltó fejtegetéseit az „etnokulturális specifikumokról.”15 Bár Barabás Jenő körültekintő, méltányos, szép lexikoncímszót írt16 17 az „etnikus specifikumról”, amelyben érintette a „lokális specifikum” kérdését is, előfordult, hogy fenntartásokat fogalmazott meg a helyi néprajzi sajátosságok létezéséről. 1980- ban például azt írta, hogy bizonyos helyi „sajátosságok” „az ismeretek korlátáiból sarjadtak."'’1 Ez a megállapítás sok igazságot tartalmaz, de a fordítottja is igaz. A tudomány korlátáiból is fakadhat a néprajzi jellegtelenség látszata. (Barabás Jenő, ha ma is élne, bizonyára fejcsóválva rácsodálkozna napjaink aktív értéktár bizottságaira, amelyek helyi sajátosságnak vélt néprajzi jelenségeket próbálnak görgetni a hungaricummá avanzsálás hosszú, rögös útján.) A korábbi favorizálásokat és kételyeket számbavéve, ma valószínűnek látszik, hogy bizonyos korszakokban lehetett egy-egy településnek egyéni kulturális arculata. Ez az arculat történetileg meghatározottnak tekinthető. A XIX. század második felének közepétől a XX. század közepéig tartott. Általában sem előtte, sem azóta nem igazolható. Bizonyos néprajzi csoportok sajátosságai is ugyanebben az időben számítottak jellemzőnek, például a kalotaszegiek, a matyók, a poták közismert vonásai ebben a korban éltek és virultak. 15 DIÓSZEGI Vilmos 1968. 244. 16 BARABÁS Jenő 1977. 17 BARABÁS Jenő 1980. 24. 10
