Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Benedek Csaba: Horgászeszközök technikdai fejlesztése egy tiszaföldvári ezermester műhelyében
Körülbelül 2000 környékén jött be a picker-, majd rövid idő múlva a match bot, míg adatközlőnk 2008-ban vásárolta utolsó horgászbotját, a feeder botot. Ezeken a gyári horgászbotokon már semmilyen újítást, módosítást nem hajtott végre, a gyűrűket és orsókat is boltban vásárolta. Pató Sándornak tíznél több botja van (pontosan nem tartja számon őket), de a horgászathoz használt felszereléseket és kiegészítőket saját maga készíti. A horgot vízbe húzó súlyokat, tehát az ólmokat önmaga önti, melyhez ólomöntő kanalat (1. kép) és különböző formákat készített. A kanalat bádog darabból kalapálta ki, a formákat rézcsőből és alumíniumból készítette (2. kép) Hasonlóképpen az etetőket, a feeder kosarakat és fenekezőket is maga készíti el. Az etetők közül van, melyet gépjármű hidegindítójának alkatrészéből, és olyan is, amit fülpiszkáló műanyag darabjából szerkesztett. A műlegyeket kakastoliból, bodzabélből, hungarocellből és mindenféle hulladékanyagból alkotja. Az úszós horgászathoz használt úszókat szintén maga faragja. Ehhez esztergát szerkesztett, melyhez az erőforrást egy fűnyíró kismotorja szolgáltatja. (3. kép) Pató Sándor legtöbb horgászfelszerelésének elkészítéséhez az ötletet a Magyar Horgász újságból leste el, ezt az esztergát azonban teljesen saját maga találta ki és valósította meg. Úgy készíti az úszókat, hogy az alapanyagot (különféle faanyagokat) a gépbe fogja, és az anyag forgatása mellett smirgli segítségével távolítja el a felesleges részeket. Elsősorban balsafával dolgozik, de az úszók elkészítéséhez használ nádat is. Kiegészítőként drótot is alkalmaz időnként. A különböző hálókat önmaga köti. (4. kép) Az eljárást szintén a Magyar Horgászból sajátította el. Nem vásárolja, maga készíti el a hálókötő tűket és a modlafákat (sablonokat) is. Ma már műszálból köti hálóit és szákjait, de régen hagyományos anyagokból (len, kender) is kötötte, ám: azzal nehézkes volt a munka, mert beette a vizet és könnyen beleakadt a hal, csak kínlódott vele az ember. - emlékezett vissza az adatközlő. Horgászat közben a botok tartására gömbvasból, hulladék vasakból és Bergmann-csőből horgászbottartót csinált, mely nagyban megkönnyíti a gyors reakciót, hiszen a cső körbefordul a vas talapzaton, így a horgászbotot fel sem kell emelnie, közvetlen a forgó tartó felrántásával bevághat a halnak. Az etetést kétféleképpen végzi: vagy a saját készítésű csúzlival lövi be az etetőanyagot a vízbe, vagy horgászbotra szerelt etetővel dob a horgászni kívánt helyre. A második házi készítésű szerkezet, egy Bergmann-cső, melynek 5 cm az átmérője és 15 cm hosszú. A csőbe lyukakat fúr, az aljába parafadugót tesz, felső részére pedig fület készít. Ebbe akasztja aztán a zsinórt. A kukoricával töltött kosár a bedobás után lefordul, mikor kiürül belőle az etetőanyag, a parafadugó visszafordítja, így húzza ki a mester a bottal az etetőt. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a tiszaföldvári Pató Sándor életében a horgászfelszerelések szempontjából kétféle tendencia érvényesült. Egyrészt a horgászbotok, gyűrűk, orsók és horgok tekintetében a gyári, boltból vásárolt eszközök váltak dominánssá, míg az összes többi felszerelést (úszók, fenekezők, ólmok, kosarak, szákok, hálók, hálókötő tűk, modlák, műlegyek, esztergagép, horgászbottartó) a mai napig saját maga készíti. Szemléletében a népi kultúra pazarlást nem ismerő, mindent 202
