Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Schleicher Vera: Sport, rekreáció, hobby. A balatoni horgászat mint az önmegvalósítás terepe
elmúlt másfél évszázadban mindig - ma is a halorzás és az orvhalászat fellegvára.3 Ez az a térség, ahol lefoglalt tiltott eszközök a polgármesteri hivatalból a horgászbolton keresztül kerülnek vissza a Balatonra, és ahol a helyi horgászegyesület elnöke nyíltan emelőhálózik a Balatonba folyó árok hídján. Természetesen csupán csalinak való kishalat fog, de a vízből kiemelkedő hálóját nem fényképezhettem le, és ez - látva a zsákmányt - érthető is volt. Mindez nem meglepő, ha a balatoni horgászokat valamiképpen az egykori vízi emberek: hivatásos és paraszthalászok utódainak (is) tekintjük, akik természetes módon érzik magukénak ma is a Balatonhoz való jogot és rendelkeznek a halszerzéshez szükséges tudással is. De valóban így van ez? Hiszen maga a horgászat egészen más szociokulturális környezetben, életvilágokban gyökerezik, mint a halászat. A sporthorgászatnak nevezett, egyértelműen a turizmushoz köthető tevékenység formai és funkcionális szempontból is vadonatúj eleme volt a XIX-XX. század fordulóján a halzsákmányolás balatoni rendszerében. Az úri passzióként, a sportszerűség jegyében és annak kellékeivel űzött horgászat a Balatonon a nyaralás része volt. Mint ilyen, a rekreációt szolgálta, és fontos lépcsőfok volt az őslakosok által használt balatoni terek birtokbavételében és átértelmezésében. Ez a sportként felfogott, morálisan minden más halszerző tevékenységénél magasabb rendűnek értékelt horgászat már az 1930- as években konfliktusba került mind a hivatásos halászattal, mind a népies, azaz törvénytelen alkalmi kishalászattal. Figyelemre méltó jelenség, hogy a hal zsákmányolói „szerepek” összemosása - vagyis az átjárás a zsákmányszerző identitások között - már e korai időszakban is dokumentálható volt. A szűkülő fogási lehetőségek között a profi orvhalászoknak éppúgy megérte kiváltani a 115 pengő értékű horgászjegyet, mint ma kiváltani egy horgászegyesületi tagságot, a tiltott halszerzés legitimációja érdekében. Maga a „hátsó szándék nélküli” sporthorgászat sem maradt sokáig idegen mintákat követő exkluzív tevékenység. A statisztikák, de az életút- és tematikus interjúk is jelzik, hogy a horgászat - akárcsak a vitorlázás - néhány évtized (kéthárom nemzedéknyi idő) alatt a balatoni emberek mindennapjainak is részévé vált. A balatoni horgászat tömegessé válását az 1950-es évektől szokás számítani. A pártállam részéről szorgalmazott és támogatott egyesületi forma valóban ekkor hozott robbanásszerű emelkedést az egyesületbe lépő, horgászvizsgával rendelkező balatoni horgászok számában. Az „új” horgászok között ott találjuk a Balaton természetes vonzáskörzetébe tartozó kisebb-nagyobb városok dolgozóit és helyi őslakosokat is. A jelenség gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza. A horgásszá válás a Balaton tereiben meglátásom szerint két szálon indult meg az 1920-as években, és e kettőt érdemes különválasztani. Az egyik szál a balatoni identitást építő, majd továbbörökítő nyaralóké: ők jellemzően az évről évre hűségesen visszatérő majd előbb-utóbb villatelket vásárló és nyaralót építő budapestiek és a nagyobb dunántúli városok polgárai voltak. Miközben a sporthorgászat eredeti turizmusipari szerepköre megmaradt és terjeszkedett, addig e nyaralótulajdonosok egy része, majd gyermekeik (már tömegesen) természetes nyári 3 KELETI Ferenc 1901. 193
