Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Kunkovács László: Halászat: ősfoglalkozás, ősgondolkozás
Solymos Edének a dunai halászatról írt könyve hatalmas teljesítmény.4 Szakmaszeretetére jellemző, hogy már nyugdíjasként Ercsiben is megfordult Trabantjával egy halásznál. Őrzöm leveleit és elismerő kritikáját a hazai természetes vizek hagyományos halászatáról írt könyvemről. A halak tulajdonságai és a vizek természete kiismerhető. Ennek függvényében alakultak ki a fogásmódok és eszközök, amelyek - határokat nem ismerve - összecsengenek. Az emberiség legelső találmányai mi mások, mint a mindent megelőző szerkezetek, a csapdák. Megalkotójuk már tudott a másik fél eszével gondolkodni. Halászaink a legutóbbi évtizedekig gazdag szerszámkészlettel dolgoztak, váltogatva őket az évszakok, vagyis a víz hőmérséklete, az áradás vagy az apadás, a mederviszonyok és a megfogni kívánt halfaj függvényében. Ide kívánkozik egy példa. Meglátogattam egy csongrádi halászt. Összebarátkoztunk és megígérte, hogy másnap a csónakjába vesz. Ott voltam a megbeszélt korai órán, de ő sehol. Délután aztán megint elmentem hozzá, hogy morgolódjak, amiért nem tartotta be ígéretét. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) - Én nem hobbista vagyok - mondta - nekem meg kell élnem. Éjszaka meghallgatom a vízállásjelentést. Apadást mondott a folyóra, ezért mentem inkább a holtágra. Roppant tanulságos gondolatban végigszánkázni az ember leleményességét és természetismeretét bizonyító halászszerszámok arzenálján. Csak első hallásra tűnik merésznek népdalkincsünkhöz hasonlítani eszközeiket. A közösség formálta őket, folyton csiszolódtak, s végül a legjobb változatok maradtak fönn. A folyamat nem állt le: Érsekcsanádon Felső Barnabás olyan továbbfejlesztett millinget mutatott, ahol a rúddal szemközti karom végét, azt a helyet, ahol az ijedtében nekiiramodó hal esetleg kimenekülhet, egy kis darab léhéssel fedték le. Az ősfoglalkozásoknál nem válik be az a kisiskolás szemlélet, ami mindenben a „fejlődést” akarja igazolni. Előfordulhat, hogy régi eszköz tér vissza, mert a körülmények azt kívánják. Az Ob menti hantik között vesszőből fonják a varsákat, olyan gonddal és türelemmel, hogy ezek valójában iparművészeti alkotások. Nálunk már régóta perionháló kerül a varsa-karikákra, mert ugyan ki baj lódik manapság a fűzfavesszővel? ! Úgy harminc esztendővel ezelőtt a fülembe jutott, hogy valaki a Bodrogon vesszővarsát használ. Hitetlenkedtem. Megtaláltam az idősebb tokaji halászt, aki több tucat varsát megfont az ősi módon a ráérősebb téli hónapokban, holott, mint mondta, ezek őszre úgy teleszívják magukat vízzel, hogy mindet el lehet dobni. Sűrű fonásúakat gyártott, mert törpeharcsa fogására szánta őket. Ez a halfaj, mint tudjuk, megritkult, s így a kedvelői jól megfizették, csakhogy hozzájussanak. A halász okoskodása bevált, igen sok „törpét” megfogott velük. Mint mondta, a vesszővarsákat a fenékjáró halacskák fagyökémek nézték, és csapatostól masíroztak bele. Tanítani lehetne, milyen bölcsen élt a természetazonos anyag használatával ez az ember! Mellesleg, a keze nyomán újjászületett a ma már csak múzeumokban őrzött régi fajta szerszám. ( 1. kép) 4 SOLYMOS Ede 1965. 14
