Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Balázs Kovács Sándor: A hal szerepe a sárközi parasztság életében
A kifogott halakat ún. merőben (szivar alakú vesszőbárka vagy négyszögletes ládamerő) tartották a víz alatt. Az értékesebb halakat be is oltották: feje mögött a harmadik pikkely táján árral a gerincében. A vizes világban „ötték a sűtt halat a főttel”. Ha megunták, csak a fejét, vagy csak a derekát fogyasztották el, a többit eldobták. Télire is tettek el halat: felhasítva alaposan kimosták, egy napig sóban állt, kipöckölték a hasát és úgy szivarították (szárították) a kéményben és a padláson.12 A halzsákmány meghaladta a lakosság szükségleteit, a felesleges halat és rákot Szekszárdon adták el, vagy a tolnai fisért k (halkereskedők) mentek érte a helyszínre. Az apróbbakkal sertést hizlaltak, sokat szivarították télire is.13 A közös halászműveleteket és valószínűleg a vízépítést is, a tómesterek irányították. A halászat jogi kérdései, a földesúmak járó halketted és haltized befizetése a tóbírák gondja volt. Az 1800-as évek legelejéről tudjuk, hogy a Decsi-Holt-Dunát és a vele összefüggő nádas tavakat („Öreg hóit Duna, Szomfova Tó és többi apró Víz”) egy győri halkereskedő, Halász Ferenc bérelte és halásztatta a decsi halászokkal. A bérlő nem egyszerűen munkaerőt, hanem kialakult munkaszervezetet is talált Decsen. Következetesen ismétlődik a tanúvallomásokban a „49-ed magával mint harmados halász szolgálta” foglalkozás meghatározás, s az is világosan megfogalmazódik az egyik vallomásban, hogy „a Halász Emberek Contractus szerint 7 Csuportban, az az hét hállóra tartoznak harmad részért szorgalmatossan halászni”. Az összes halász számon tartott létszáma nemcsak az állandó munkaerőt sejteti, de azt is, hogy itt nem az egy kerítőhálót kezelő akcióközösség - a halászbokor - volt a meghatározó jelentőségű szervezeti keret: a bérlő a halászok valamiféle „érdekközösségével” szerződött. Valójában arról szó sem esik, hogy az egy-egy hálót kezelő munkacsapat a munkaszervezet önálló alapegysége lett volna. A 49 halász alkotta „Detsi Halászó Társaságnak” volt viszont a helyi elöljáróság által elismert vezetője (Drubits Mihály), akit a többi halász „halászbírónak”, a bérlő kormányosa „tómestemek” említ, és volt „számadásírója” (Dani András), akinek a vallomását azért ítélték hitelt érdemlőnek, mert mind a halászoknak, mind a bérlőnek „meghitt” embere volt. E két tisztségviselő jogköréről is elárulnak egyet-mást a vallomások. A halászbíró maga is részt vett a halászatban, és „parancsolói” hatalma eléggé korlátozott volt. A Vajas torokban halászván - idézte fel saját akkori szavait - „mondotta Bona János Társának, Gyerünk sogorom, fogjunk még Halat ebben a Vajasban, melyre eö felelt a Tanúnak mondván: Mi a Ménkű Kend egy Halat sem akar hagyni a’ Más Urak[na]k. Ezek[ne]k az urak[nak] akaija Kend mind ki fogni”; majd miután elmagyarázta neki a sógora az értesülését, így visszakozott: „Nem bánom hát sogorom akár mit cselekszik Kentek; én többet nem parantsolok”, és azt is tudomásul vette, hogy Bóna még aznap kieresztette ,,a’ Mellentő nevezetű Toobul is a Rekesz alul a Halakat”. A helység tanácsa viszont vele értekezett, amikor - vallomása szerint - a tiszttartó a helységben árendába kínálta a halászó vizeket: tőle tudakolták a halászok véleményét. A számadó szintén halászott a többiekkel, emellett azonban neki számolt el a bérlő a harmad árával, tehát őt „Kérdezték némely Legények, hogy mikor Kapunk már pénzt”. 12 KATONA Imre 1962. 55. 13 KATONA Imre 1962.26. 122
