Pásztor Emília (szerk.): A fény régészete. A természetes fény szerepe az őskori ember életében - Bajai dolgozatok 20. (Baja, 2017)
Andrzej Rozwadowski: Utazás a Naphoz. Égi szimbólumok a sámánizmusban és a szibériai, valamint a közép-ázsiai sziklarajzokon
Utazás a Naph szikiák csak július és augusztus folyamán, hóolvadás után fedik fel titkaikat. A kazah Tamgaü rajzokhoz hasonlóan itt is láthatók olyan emberi figurák, melyeknek fejét napszerű jelek helyettesítik (16-18. képek). Szaimali-Tas esetében azonban a kapcsolat a Nap és az ember között összetettebb. Vannak emberi alakok, akik úgy tűnik, hogy napot tartanak a kezükben (19-20. képek). Ősi indiai szakrális szövegek között bukkantunk egy meglepő írásos emlékre, mely segíthet fényt deríteni a titokzatos sziklarajzok céljaira. A Rig Véda valószínűleg az időszámításunk előtti második évezred második felében keletkezett. Úgy tűnik, hogy a védikus költők gyakran utaltak a Napra. Azonban nem maga az égitest volt az imádat közvetlen tárgya, hanem metaforaként szolgált az összetettebb hitvilági és egyéni átélések kifejezésére. Különösen érdekes a Rig Véda azon része, ahol a Nap a transzállapot metaforájaként tűnik fel. Az eksztatikus állapotba kerülés a papok kiváltsága volt, amit a hallucinációt okozó szent ital, a szórna elfogyasztásával értek el. Miután ittak belőle, egy időre halhatatlanokká, és ezáltal az istenekhez hasonlókká váltak. Még figyelemreméltóbb, hogy néhány himnusz szerint a szomától megrészegedett ember úgy viselkedett, mint a napisten (Jurewicz 2001: 203). így a szórna részegségi állapotot a Naphoz hasonlították (Jurewicz 2010: 143-82). Ha Szaimali-Tas sziklarajzait az indoiráni kultúra hozta létre - s ennek nagy a valószínűsége (Rozwadowski 2001a, 2003) -, a napfejű figurák a rituális transzállapot vizuális megjelenítői lehetnek. Ebben az esetben a Nap képét tudatosan választották ki arra, hogy kifejezze a legmagasabb szintű tudás elérésének mentális érzését (talán még belső látványképekre sem kell hivatkoznunk). Emlékezvén arra, hogy néhány sziklába metszett figura napot tart a kezében, nem meglepő, hogy a védikus szövegeket tanulmányozó kutatók szerint a Rig Véda néhány versszakának elolvasása után az embernek az a benyomása támad, hogy a megrészegedett szerző nagyon közel, közvetlenül a szeme előtt látta a Napot (Jurewicz 2001: 304). Hasonlóan nagyon fontos, hogy Szaimali-Tasnál néhány emberi figura az ég felé nyújtja a kezét (17. kép). A hely igen magasan van a hegyek között, s ha ezt figyelembe vesszük, nehéz nem gondolni arra, hogy amikor az emberek feljutottak ide, úgy érezhették, elérték az ég és a föld határát. Felettük már csak az ég magasodott. Az egyes sziklarajzok szimbolizmusát nehéz értelmezni. Úgy tűnik azonban, hogy a Nap és az ég a csillagokkal valóban fontos részét alkotta a Solar-headed petroglyphs in Saimaly-Tash. These images are assumed to be four thousand years oid. Napfejű alakok. Feltételezett koruk 4000 év. Szaimali-Tas, Kirgizisztán. 178
