Pásztor Emília (szerk.): A fény régészete. A természetes fény szerepe az őskori ember életében - Bajai dolgozatok 20. (Baja, 2017)
Bevezetés
lönböző temetők esetében. Az egyes régészeti kultúrákat külön-külön kell vizsgálni, mert akár egy kultúrán belül is a különböző temetők sírjai eltérő tájolásúak lehetnek (Pásztor 2008). A tájoláson kívül a tárgyakon, sziklarajzokon látható ábrázolások is rejtenek magukban olyan információt, amellyel a természetes fény vagy fényforrás hatása tanulmányozható az őskori társadalmakban. A rajzok, szimbólumok értelmezése azonban különösen nehéz feladat, és jelentős háttértudást igényel. Az egyik legnépszerűbb téma a csillagképek azonosítása, különösen eredetük kutatása, melyet egyes kutatók olyan korai korszakig visszavezetnek, mint a felső paleolitikum időszaka (kb. 38-18 ezer év). Ennek a feltételezésnek egyik forráscsoportját az őskőkori barlangfestmények adják. A legnagyobb érdeklődést a franciaországi Lascauxbarlang pöttyökkel körülvett bikaalakjai váltották ki, mert a kutatók általában a Pleiadok (Fiastyúk) csillaghalmaz és a Bika csillagkép megszemélyesítésének tartják azokat (Rappenglück 2004 és még sokan mások). Minden paleolit eredetűnek tartott csillagkép azonosítása azonban azon a feltevésen alapul, hogy az ábrázolás készítője hűen, szinte „tudományos egzaktsággal" követte azt, amit az égen látott, sőt a „pöttyök” méretét még a csillagok látszó fényességével is azonosítják. További jellemző vonás, hogy mindig csak azt a részletét ragadják ki a nagyszámú - gyakran azonos vagy hasonló - elemet tartalmazó ábrázolásnak, amely formai hasonlóságot mutat egy több ezer évvel később használt csillagképalakzattal. A legkorábbi ismert csillagképleírásokat a knidoszi Eudoxosz, görög matematikus és csillagász i.e. 370 körül készítette. Bár a kutatások szerint csillagképek használata akár egy-két évezreddel korábbi lehet (Roger 1998, 80), azonban egyes csillagok képekbe rendezése rendkívül kultúrafüggő, és ahogy a népi csillagászati feljegyzések igazolják, még egy közösségen belül is eltérő lehet. Úgy tűnik, a paleolit ember fejlett csillagászati tudásáról szóló eddigi eredmények inkább köszönhetőek a kutatók csillagos ég iránti lelkesedésének, mint ezt az állítást igazoló valódi, régészeti bizonyítékoknak. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a paleolitikum embere ne érdeklődött volna az égi jelenségek iránt (Pásztor-Priskin 2010). A fény régészete kiállításunkkal szeretnénk azokra a lehetőségekre rámutatni, melyekkel olyan „régészeti leleteket" is tanulmányozhatunk, mely bár már nem látható, de hatását évezredeken át megőrizte számunkra a föld mélye. Pásztor Emília 15 i
