Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

elmondottam, hogy még három évig szeretnék Bécsben, Zumbusch mesteriskoláján tanulni, mire ő közölte velem, hogy a havi 50 Ft természetesen tanulmányaim végéig rendelkezésemre áll. Végtelenül boldog voltam, és hálálkodni próbáltam, de ő minden köszönetét kereken visszautasított azzal a megjegyzéssel, hogy neki nem tartozom semmiféle köszönettel, ő egyszerűen csak kiutalja azt a pénzt, amire a testvérek - a szabadkőművesek - felhatalmazták. Mikor bécsi látogatóm neve és címe után érdeklődtem, azt felelte, hogy nincs feljogosítva annak közlésére, de biztosított, hogy jótevőm sem fogadna el semmi köszönetét tőlem, és azért nem közölte Bécsben sem a nevét velem, nehogy én vele szemben lekötelezve érezzem magam.

Ebbe hát bele kellett nyugodnom, és ha némi csalódottság érzésével is, de alapjában véve boldogan utaztam Pestről tovább Szabadkára, szüléimhez, akiket már két éve nem láttam.

Nagy örömmel fogadtak, mert az utolsó évben a rendesebb táplálkozás mellett megerősödtem és kissé megférfiasodtam, és nagyon örültek az Akadémián elért eredményeimnek, ami mindkettőjüket nagy büszkeséggel töltötte el.

Én pedig a 4 év nehéz munkája és sok nélkülözése után végre átadhattam magam, ha csak két-három hónapra is a pihenés, a semmittevés örömének. Húszéves voltam, úgy éreztem, hogy meg lehetek elégedve eddigi munkám eredményeivel, nyitva állott előttem a továbbtanulás lehetősége, sőt a tanulmányi segély is biztosítva volt további három évre, s így - azt gondoltam - már semmi akadály sem áll útjába, hogy nagy művész lehessek. Mi mást kívánhattam volna? Szabadkán felkerestem régi ismerőseimet, akik - nagy mulatságomra - már komoly respektussal fogadtak, aztán mihelyt leróttam a köteles látogatásokat, és amikor csak lehetett kimentem Palicsra, a közeli tóhoz, a szabadkaiak akkori kezdetleges kis nyaralóhelyére, és elnyújtóztam a Palicsi-tó langyos vizében, vagy lefeküdtem a tóparton, elnéztem az ezüstös vizet vagy a fölöttem kéklő eget, s az alakjukat egyre változtató bárányfelhőket. A sík alföldi tájon semmi sem volt, ami különösen lekötötte volna az ember figyelmét, de engem minden gyerekkori örömöm-bánatom ehhez a vidékhez fűzött, s úgy éreztem, hogy semmi más vidék nem ér fel ahhoz a varázshoz, mely a Palicsi-tó fölötti naplementék s a szabadkai hajnalok fölött lengett.

Három hónapot töltöttem Szabadkán nagy pihenésekkel és új erőgyűjtéssel. Szeptember elején aztán búcsút mondtam szüleimnek, testvéreimnek, és mentem vissza Pesten át Bécsbe. A régi szobám üres volt, háziasszonyom azt állította, hogy többen ki akarták venni közben, de ő rám várt. Miután én is meg voltam vele és a szobával is elégedve, újra beköltöztem hozzá, majd pedig jelentkeztem Zumbuschnál, a mesteriskola tanáránál.

Kaspar von Zumbusch Westfáliából származott magas, szikár, érdekes fejű ember volt, és akkor már a bécsi szobrászok fejedelmének számított. Mikor én hozzákerültem, már állott Bécsben két nagy emlékműve; a Beethoven- és a hatalmas Mária Terézia-szobor.

Bécs abban az időben már kezdett világvárossá fejlődni. Az öregedő császár mindent elkövetett, hogy székhelyét, a Monarchia fővárosát minél pompásabbá

68