Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
munkásságával megismerkedtem, mert látóköröm tágult. Nagy lelki élmények voltak ezek Szabadka és Mász pincéje után. Vasárnaponként von Hofmann-nál rajzoltam. Szigorúan korrigált, nem túrt felületességet, magyarázott, tanított. Akkor kezdtem komolyan rajzolni, a formákba elmélyedni, látni. Közeledett az ősz, az Akadémiába való beiratkozás, illetve a felvételi vizsga ideje. Nagyon takarékosan éltem. Silány jövedelmemből tízkrajcáronként raktam félre a pénzt, hogy majd a felvételi vizsga idején legyen miből élnem. Úgy véltem, hogy - ha sikerül a vizsga - kérhetek pénzt szüleimtől tanulmányaim folytatására. Beszéltem v. Hofmann-nal, hogy protegáljon Hellmernél, az akadémia professzoránál. Megígérte. Rosszul táplált, kopott, tizenhat és fél éves fiú voltam, mikor Hellmernél felvételi vizsgára jelentkeztem. Kérdezte a nevemet, nem értette. Betűzve mondtam be, elvétette. Dühösen csapta le a tollat, és azt mondta: „Tegye le a felvételi vizsgát, azután majd beszélünk.” Bementem az egyik terembe, állványt foglaltam, és elkezdtem dolgozni. A felvételi vizsga abból állott, hogy egy antik gipszfejről másolatot kellett készíteni domborműben. Nehéz feladat. Soha életemben nem mintáztam domborművet, sejtelmem sem volt a nehézségekről, tehát bátran nekimentem a munkának. Egy érdekes, kopasz, idősebb római mellszobra volt a minta. Valószínű, hogy a profilt jól megrajzoltam, hisz von Hofmann-nál tanultam rajzolni, de egyébként hogyan oldottam meg a nehéz feladatot, azt ma el se tudom képzelni. A negyedik napon jött az iskolaszolga azzal az izenettel, hogy mindenki írja fel a nevét arra a deszkára, amelyen munkáját készítette, és azután távozzék. Egy óra múlva jöjjünk vissza, mikor is megtudjuk, kit vettek fel, kit nem. Kivonultunk az Akadémia előtti parkba, a Schillerplatzra. Voltunk 34-en, a legtöbbje bajuszos, szakállas ember és én, talán harmadmagammal tejfelesszájú, mindenesetre a legfiatalabb. Rettenetesen féltem. Mi lesz? Mit csinálok, ha nem vesznek fel? Borzasztó gondolat! Volt köztünk egy nagyon jókedvű, folyton viccelődő fiatalember, kit Hedleynek hívtak. Mikor elmúlt a hosszú, egy órai várakozási idő, Hedley ment be Hellmerhez a felvettek listájáért. Néhány perc múlva visszatért, messziről lobogtatva egy papírlapot. Valamennyien izgatottak voltunk, halványan vártuk a sorsdöntő értesülést. Hedley vigyorogva, hangosan olvasott fel tizenhat nevet. Az én nevem nem fordult elő a névsorban... Megsemmisülve álltam ott. Hedley legutoljára saját nevét olvasta fel, azután kijelentette, hogy ezek az elutasítottak. Tehát felvettek. Nagyon boldog voltam. (A jókedvű Hedley a következő évben szintén bejutott.) Mi, a felvettek rögtön összeverődtünk, és ismerkedésre egy közeli sörcsarnokba mentünk, közöttünk egy csomó hosszú sörényű, bársonykabátos, széles karimájú művészkalapot hordó titán. Én, szegény kopott veréb, szabadkai szabá-50
