Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
Betegségem nagyon megviselt. Mikor először keltem föl, lábaim összecsappantak; nem tudtam se állni, se járni, sőt a beszéd is nehezemre esett. Alig érthető, nazális hangon dadogtam. Jó ideig tartott, míg a járást újra megszoktam. Első kimenőm alkalmával szembe jött velem a pallón egy zsákot cipelő ember. A keskeny úton a zsák csücske megérintett, mire én levágódtam a sárba. Egy cigányasszony kapott fel, éktelenül szidva a zsákhordót: „Nem látod a beteg gyereket, te bibás?! Hogy a kígyó rágja le a csecsed bimbóját!” Különös, hogy még ma is emlékszem szavaira. Tanulmányaimban nagyon elmaradtam. Egy ideig kíméltek tanáraim, de a nagy mulasztást már nem tudtam pótolni. Más szóval: rossz diák lettem. Az osztály két leghátsóbb padját Tipka tanár úr kinevezte Szibériának, és oda száműzte a rossz és rakoncátlan növendékeket. Én is szibériai száműzött lettem. Száműzött társaim többnyire nagy, bunyevác kamaszok, szimpátiával fogadtak. Én azonban nem örültem a kitüntetésnek. A szibériaiakat Tipka tanár úr szépen megkérte (imára kulcsolt kezekkel), hogy az óra alatt aludjanak, nehogy a többieket zavarják. Mi szívesen nyúltunk el a padokon és - aludtunk. Ha otthon kérdezték, hogyan megy a tanulás, én bűnbánóan bevallottam, hogy rosszul, de bátyám csak jót jelentett. Ő mindig jelesre felelt. Apánk a kedvemért egy nyolcadik osztályos, Gaál Náci nevű diákot szerződtetett, hogy kihúzzon a csávából. Igyekeztem tanulni. Az iskolaév vége előtt kiszabadultam Szibériából. Ha nem is lettem jó tanuló, valahogy kivergődtem a secundából. Tiszta „elégséges” bizonyítványomban az állt: „Felsőbb osztályba léphet." Bátyám megbukott. Harangozó Józsi, szomszédunk, első tanítóm fia bátyámmal együtt járt az I. B. osztályba, de természetesen velem is barátkozott. Lakott nem messze tőlünk egy Károly nevű púpos, tüdőbeteg fiú, kivel néha szoktunk játszani. Egy ízben, nyáron, Károly szüleinek távozniok kellett hazulról, miért is arra kértek engem és Jóskát, hogy legyünk együtt - míg ők visszajönnek - a tornácon fekvő beteg fiukkal. Mi szívesen vállaltuk a feladatot. Egy ideig ott forgolódtunk a beteg pajtás ágya körül, beszélgetve, játszva. Hogy, hogy nem, a dohányzásról esett szó. Kisült, hogy még egyikünk sem próbálta meg ezt, a felnőttek által lefoglalt élvezetet. Most pedig itt volna az alkalom. Egyedül vagyunk. Összekotorva minden vagyonúnkat, kiderült, hogy futja három Portoriko szivarra. Józsi már indult is a sarkon lévő boltba. Mindhárman rágyújtottunk, és komoly ábrázattal döntöttük el, hogy biz ez nagyon jó! Károlyka köszörülte a torkát, köhécselt, de tovább élvezte a nagyok örömét. Egyre hallgatagabb lett, szíttá még a szivart, de elsápadt. Egyszer csak megtörtént a baj... Józsi nemsokára követte a példát. Nekem is rossz előérzetem volt, de nem okultam pajtásaim letörésén, mert szerettem volna magam is hinni, hogy erősebb vagyok, mint ők. Még tartottam magam. Végre azonban az én gyomrom is kezdett kavarogni, homlokomon kiütött a verejték, a szivart elejtettem, és a kerítés mellé vonultam, megadva magamat sorsomnak. Ebben a legroszszabb, legkritikusabb pillanatban lépett be a kiskapun Károlyka édesapja. Gyors felfogású ember lehetett, mert rögtön megértette a helyzetet. Viselkedése minden 34
