Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

gen álmodtam ilyen szépet. Aztán mikor a májba belekóstolt, és nagyot hörpintett hozzá a gőzölgő echter Teeből, a karjába csípett, hogy meggyőződjék róla, hogy valóban nem álom-e az egész.

A vacsora után sokáig elbeszélgettünk, én többször fel akartam kelni, hogy hazamenjek, mert előzőleg hallottam tőlük, hogy minden este 10-kor le szoktak feküdni, de öreg mesterem szinte könyörögve kért: - Ne menj még Édikém, nem tudod, milyen ünnep nekünk ez a mai este, tudod, szinte a háború kitörése óta először vagyunk megint boldogok. Meg aztán ki tudja, látjuk-e még egyszer egymást az életben... De ezt már nem hagyhattam szó nélkül.- Milyen kérdés ez, kedves barátom? Én nem akarok addig meghalni, míg le nem mintáztalak - mondottam.

Szelíd mosollyal felelte: - Téged nem féltelek, Te még fiatal vagy úgyis, mint ember, úgyis mint művész, de nekem már nincs sok időm hátra. De ha tényleg megmintáznál, nagyon büszke lennék rá.

Megígértem, hogy hamarosan újból Bécsbe jövök, és akkor megmintázom. Éjfél rég elmúlt, mikor hazaindultam. Távozásom előtt kicsomagoltam a magammal hozott élelmiszereket: a sült libát, a rúd szalámit és a sonkát, és odaadtam Hofmann-nénak. Szinte értetlenül bámult rám: - Ezt, ezt mind nekünk hozta? De hát az lehetetlen! Nézd, csak Edmund, mi mindent kaptunk! El lehet ezt fogadni?- Mi az, hogy lehet-e? - feleltem. Én már itt sem vagyok! Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam többet hozni.- Édi, drága fiam, hogy köszönjem meg magának? - kérdezte Hofmann-né.- Sehogyse köszönje - feleltem. Ez csak kis töredéke annak, amit én a maga férjétől kaptam.

Hofmann-né szemében könnyek csillogtak, von Hofmann csak némán, hoszszan szorongatta a kezemet, én pedig áldottam magamban Irénkét, hogy erőszakkal is ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam ezt a nagy élelmiszercsomagot: két derék embernek tudtam vele komoly örömet szerezni.

Ismét meggyőződtem arról, hogy mennyivel nagyobb öröm adni, mint elfogadni. Csodálatos, hogy az emberek nagy része nem jött még rá erre az egyszerű igazságra. Mennyivel könnyebb és szebb volna pedig az emberiség élete, ha ez a felismerés általánossá válnék.

Bécsből való hazatértem után már nagyjából készen állott az Alkotás utcai családi házunk és az új műterem. A ház földszintes volt, 3 nagy utcai szobából, haliból és teraszból állott, de volt egy külön toronyszerű része is, mely emeletes volt, s abban is volt két kisebb szoba fürdőszobával. A földszinten laktunk Irénkével, a két toronyszoba arra az esetre épült, ha valamelyik gyerekem hozzánk jönne, vagy vendéget kellene elhelyeznünk.

Mi főképpen a hallban tartózkodtunk, melyből nagy üvegajtó nyílott a kerti teraszra. A három szoba egyike az én olvasó- és dolgozószobám volt nagy könyvállványokkal, s mikor télen vagy betegségem miatt nem akartam a nagy, nehezen fűthető műterembe menni, itt is festegettem.

198