Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

voltak, de Falkenhayn sokkal merevebb, katonásabb volt, mint a nála néhány évvel idősebb kedélyes Arz báró.

Az általam készített plakett, mely a két tábornok fejét mutatta, mindkét tábornoknak nagyon tetszett, s a magyar kormány Erdély felszabadításáért mindkét hadvezérnek egy-egy aranyból vert példányt ajándékozott Magyarország hálája jeléül.

A frontról hazatérve megint csak Budapesten folytattam hátországi tevékenységemet, és mivel a háború harmadik éve felé Magyarországon is jelentkeztek már elvétve az ellátási nehézségek, gyakran fájó szívvel gondoltam vissza a fronton eltöltött szép napjaimra.

Az 1917. év vége számomra csaknem végzetes dátumot jelentett. Meghűltem, a betegségem eleinte semmibe se vettem, és továbbra is bejártam a hivatalomba, míg a magas láz le nem vett a lábamról. Ágyba kerültem, és az orvosok kétoldali tüdőgyulladást állapítottak meg nálam, és szeptember elején beszállítottak a belgyógyászati klinikára.

Betegségemhez csakhamar mellhártyagyulladás is járult, és állapotom válságosra fordult. Az orvosok akkor még nem ismerték a penicillint, vagy a betegségek leküzdésére azóta feltalált újabb gyógyszereket, és bizony igen kévésén múlott, hogy búcsút nem mondottam ez árnyékvilágnak.

Orvosaim, élükön Nádor professzorral, nagy önfeláldozással kezeltek, Nóra, a feleségem heteken át nem mozdult betegszobámból; szinte az alvásról is leszokott, hogy mindig kéznél legyen, hogy minden kívánságomat leolvassa arcomról.

Kollegáim és barátaim nap-nap után érdeklődtek hogylétem után, és Nórának nagy küzdelmébe került az érdeklődőket betegágyamtól távol tartani.

Ha nem lettem volna olyan rosszul, szinte primadonnának érezhettem volna magam, annyian érdeklődtek utánam. Azután elérkezett a krízis. A lázam 41 fokra emelkedett, már nem voltam öntudatnál, állapotom reménytelennek látszott. Kosztolányi Dezső, a kiváló költő és publicista, volt matematikatanáromnak a fia, mint földim, ha jól emlékszem a Pesti Napló számára a nekrológomat is megírta, azt annak rendje és módja szerint ki is szedték, hogy a másnapi lapban szépen elparentáljanak.

De jó szívem és egészséges szervezetem megtréfálta az orvosaimat, a láz éjjelre lement, túlestem a krízisen; életben maradtam. November 11-én kerültem haza a kórházból, de otthon még hetekig kellett őriznem az ágyat, míg annyira megerősödtem, hogy az orvosok megengedték az ágy elhagyását.

Ekkor meglátogatott Kosztolányi Dezső, és gratulált a felgyógyulásomhoz, és emlékül nekem adta az általa írt nekrológom kefelenyomatát.

Nagyon szép nekrológ volt, igazán bajosan kívánhattam volna szebbet magamnak. Viszonzásul elmondottam Kosztolányinak a Fehér Ipoly főigazgató látogatásának történetét, és hogy én, mint - az ő apja szerint - az osztály legnagyobb szamara, hogy mentettem meg osztályunk becsületét. Tetszett neki a történet, és sajnálta, hogy előbb nem ismerte, mert azt semmi esetre sem hagyta volna ki a nekrológból. De aztán megegyeztünk abban, hogy annak megírásával még várunk 20-30 évet.

170