Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

virtusból, és hogy Pestről hazakerültem, gyakran előfordult, hogy az utcán rám köszöntött egy-egy jómódú szabadkai „pógár” azzal a kérdéssel, hogy „Adj Isten hadnagy úr! - Úgy-e maga, a Ződi?” Erre persze össze kellett szednem a memóriámat, de hát szobrász létemre jó szemem volt, és nemigen tévedtem, visszabarátkoztam.- No hát Vukovics Gyúró, Te vagy az, mit csinálsz, hogy vagy?

Akkor rendesen kiderült, hogy Gyúrónak vagy Lázónak, vagy ahogy éppen hívták a régi játszótársat, már 2 vagy 3 gyereke meg 100-150 hold jó bácskai földje van, ami olyan vagyont jelentett, amit én soha életemben össze nem szedtem, de azért mégis ők voltak megtisztelve, hogy én, „a hadnagy úr” emlékezem rájuk, és a régi barátsággal tegeződöm velük.

Derék, rokonszenves népség volt ez, igazán kár, hogy rossz nemzetiségi politikánkkal idővel ellenségünkké tettük őket.

Mint mondottam, a katonáimhoz való viszonyom is igen jó volt. Megérezték bennem, hogy a barátjuk vagyok, és készségesen hallgattak a szavamra, és teljesítették a parancsaimat. A katonai kiképzést ugyan nagyrészt az altisztjeimre bíztam, de ügyeltem arra, hogy emberségesen bánjanak a legénységgel, és nem engedtem, hogy fölösleges szekatúrákkal zaklassák őket. Én magam pedig nagy súlyt helyeztem arra, hogy sportolással az ügyességüket s a mozgékonyságukat fejlesszem. Tiszttársaim, főleg az idősebb aktív tisztek csodálkozva és idegenkedve fogadták ezt az általam bevezetett újítást, de egy igen értelmes őrnagy, Szentkirályi Ferenc, védelmébe vette módszeremet, sőt maga bátorított kísérletem folytatására.

A legénység pedig, mely játéknak fogta fel a versenyfutást, a távol- és magasugrást, szívesen vette ezeket, a katonaságnál akkor szokatlan gyakorlatokat, és mindenesetre nagyobb kedvvel végezte ezeket, mint a kettős rendbe való szakadozás gyakorlását.

Amellett a sportgyakorlatokba is tudtam mindig valami újabb fordulatot belevinni, úgyhogy honvédeim lelkesedéssel vettek részt a sportolásban.

Emlékszem, hogy egy alkalommal éppen távolugrási versenyt rendeztem, és a győztes számára egy finom szivart tűztem ki díjként. Honvédeim igyekeztek kitenni magukért, és a díjat megszerezni. A legjobban egy Takács nevű, hosszú lábú magyar fiú ugrott, ugrása jó öt méter is lehetett. A díj tehát őt illette. - Hohó - szóltam én erre -, még nem biztos, hogy Tied a szivar! Én még nem ugrottam!

Ezzel leoldottam a kardomat, jól nekifutottam, és vagy egy fél méterrel túlugrottam Takács eredményét. Ami az akkori viszonyok között már egész jó sportteljesítménynek számított.

Szóval én nyertem a díjat, hirdettem ki az eredményt, előszedtem a szivartárcámat, és büszkén rágyújtottam a díjként kitűzött szivarra.

A legénységnek nagyon tetszett a tréfa, és szívből nevettek felsült barátjukon, akit én azután természetesen egy másik szivarral kárpótoltam. Ilyen és hasonló eszközökkel elértem, hogy katonáim megkedvelték a sportot, s ennek következtében rövidesen rugékonyabbak és fáradtságbíróbbak lettek a többieknél, ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy századom hamarosan elnyerte az ezred

134