Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
idegent, mert remélte, hogy ki fogom húzni a városnak kátyúba szorult szekerét. De amit most csinált, az páratlan: mellém állt akkor, amikor már semmit, de semmit sem várhat tőlem. Ha ennek volna valami külső jelvénye, azt állandóan hordanám, mert ez ugyan a bajaiak érdeme, de nekem a legnagyobb büszkeségem! Kár, hogy tönkre kellett jutnom, hogy ezt megérjem. No, így majd csak megleszünk, mint az a vezető jegyző, akit kalocsai menekült időmben ismertem meg.10 Mint gabonaellenőr jártam a környékbeli községeket, s így jutottam el X-be. Mert mindig is szerettem a környezettanulmányokat, megkérdeztem a jegyzőt: Mennyi a javadalma? Olyan kis összeget mondott, amelyből abban a valutaromló világban az ő színvonalán megélni nem lehetett. Hosszas faggatásomra, miután megérttettem vele, hogy én nem vizsgálója, csak tanulmányozója vagyok, megvallotta, hogy van rejtett mellékjövedelme. A falu első virilistái azt mondták, minek bajlódni a fizetésemeléssel, nagyon körülményes a jóváhagyás, aztán a teher nagyobb része úgy is ránk esik, vállaljuk mi azt önként, minden előírás nélkül.11 Az első adott évenként egy tehenet, a második hízott disznót, a harmadik... Summa summárum csinos összeg volt az akkor, értékálló valutában. Hát csináljuk mi is úgy, s mert biztos vagyok benne, hogy az én „virilistáim” közt H. Béla is ott van, s tudom, hogy neki mindig volt disznaja, kérem, küldjön belőlük legalább egyet. Ő a bridzspartikat kevesebbel is meg tudja nyerni, nekem meg mostanában gyalázatosán jár a lapom, és szégyellném magam, mert szépasszony, a kalocsai H. Feriné (Ács Ancsi) lesz a partnerem. De, hogy visszafordítsam komolyra a dolgot: nagyon köszönöm az egyelőre ismeretlen szervezőnek is, de a conpanistáknak is a mentőszolgálat megszervezését. Úgy emlékszem, te valamicskét tudsz úszni, hát megérted, hogy a fuldokló új erőre és kurázsira kap, hogyha tudja: egy mozdulat, s mellette van a mentőkötél. Nagyon szeretném, ha nem kellene később se utána nyúlnom. Akkor a szám íze mindvégig ilyen kellemes maradna. Hogy vagyunk Keszthelyen? Hát környezetben is, bánásmódban is jelentős a változás, s mert hisszük, hogy ez holnap is így lesz, őszinte az örömünk, és testi-lelki állapotom javul. Pedig tudom, hogy érzéki csalódás az egész. Nagy zuhanás után, határozott fellendülés. Kegyes a sors: ma csak a fellendülést érezzük, s nem a fájó zuhanást. Az asszonyok az új otthont már nagyjában elrendezték. Ez a „pótotthon” pontosan olyan, mint a pótkávé: jól élvezhető annak, aki nem gondol arra, hogy milyen messze van az igazitól. A fontos: Babéinak nem kell munkára menni, s talán akad majd neki való munka, s ha szerencséje lesz, később majd visszamehet Pestre alkalmas foglalkozásra. Szóval ma is dolgozunk: terveket szövünk, légvárakat építünk. Talán lesz olyan is, amely nem dől össze. Jómagam már a temetőben is voltam. Illik 2 lábon is kimenni, ahova az utolsó utat majd kocsin teszem. Gyönyörű temető! A Festetics-mauzóleum körüli rész a pestinek is díszére válnék. A kilátás a Farkasrétiét is lefőzi: ránéz a magyar tengerre! A rókusi temető földje azonban lágy, homokos, a rábéi porhanyós fekete föld, a keszthelyi jó kavicsos. Nem tudom, nem fogja-e majd nagyon nyomni az oldalam? Amiből láthatod, hogy még mindig igényes vagyok: szeretem a mindenben tökéletest. Asszonykádnak tiszteletteljes kézcsókot küld, téged, s rajtad keresztül minden otthonvalót szíves szóval melegen köszönt Keszthely, 1951. szeptember 6. Feri bá’ 52
