Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Sajtóválogatás. 1914-1956
Az ehhez szükséges melegszívű, áldozatos munkát nem lehet az élet ezer gondja közt élő társadalomtól várni; nem lehet megkapni a hatóságnak bármily lelkes, de mégiscsak anyagiakért dolgozó alkalmazottjaitól sem. Lehetett ez a gondolat bármily szép, a tett bármennyire magával ragadó: azokat az életbe belegyökereztetni, a mai közönyös, fáradt társadalommal megkedveltetni, a hatáskörükre féltékeny hatóságokkal elfogadtatni, a tennészetüknél fogva elzárkózásra hajlamos egyházakat a közös munkához megnyerni, ennek a nehéz munkának alázatos szolgálatára lelkes Ferences Nővérek százait sorompóba állítani - csak az volt képes, aki maga is csupa láng és lélek, szeretet és önfeláldozás. Ez a láng tisztított, ez a lélek felemelt, ez a szeretet melegített, ez a ferences-szegénységű önfeláldozás ezreket gazdagított. P. Oslay lelkesedése egész embernek életét áldozta a magyar szegényügynek. Rá kétszeresen illik a híres mondás: „Jól szolgálta hazáját!” A földit is, a mennybélit is. Bizonyos, hogy P. Oslay beírta nevét a magyar szegényügy történetébe, és én ezt az egyszerű ferences szerzetest az utolsó évtizedek egyik legjelentősebb várospolitikusának vallom. Amikor annyira fontos volt a társadalmi béke és nyugalom, akkor megoldott egy fontos társadalmi kérdést, amely nélküle sokkal nagyobb anyagi erőfeszítéssel és munkával sem lett volna ilyen eredményességgel szolgálható! Ezt az eredményt beszédes számok igazolják. De még szebben mutatják az előbb fanyar, elégedetlen, most derűsre vált arcok, amilyenekre az ő gondozottjai között találtam; a ma készségesebben adakozók csillogó szemei, amelyeket én könnyezni is láttam. Sohasem felejtem el, pedig jó pár éve annak, hogy utamban a „Szeretetházzá” előlépett Szegényházban találkoztam egy megyei kispolgárral. Kiderült, hogy egyfelé vezetett utunk. Azt leírni nem lehet, azt hallani kellett volna, amint mondotta: Az Isten áldja meg magukat, akik ide hozták ezt a Normát; milyen jót tettek vele, a néppel, s milyen jó volna, ha ki vihetnénk azt a falvakba is. Nem volt a Páter nagy tudósa a törvényeknek, rendeleteknek, közigazgatási szabályoknak: az életnek volt alapos ismerője. Épp Baján járt, amikor a munkanélküliség nyomasztó gondja nagy súllyal nehezedett a közigazgatásra. A belügyminiszter elrendelte, hogy jó előre írjuk össze a munkanélkülieket, hogy kellően készüljünk fel arra, miképpen bírjuk velük átvinni a nehéznek ígérkező telet. A bizottsági ülésre meghívtam Oslayt. Hiába szabódott, hogy ez nem az ő területe; ő nem a munkanélküliekkel, hanem a munkaképtelen szegényekkel foglalatoskodik, mégiscsak beunszoltam az ülésterembe. Meghallgatta szépen az előterjesztéseket, az aggályoskodó felszólalásokat, aztán ő is hozzászólt a kérdéshez: „Ne csináljanak előzetes felvételt a munkanélküliekről. Maguk nem tudnak belelátni a szalmazsákokba, annál kevésbé a telkekbe. De gondoskodjanak elegendő munkáról. Ez a munka legyen komoly, nehéz. És ez a munka ne legyen túljavadalmazott, a magángazdaság által nyújtottnak alatta maradjon. Aki ilyen bérért az ilyen munkát télvíz idején elvégzi, az biztosan ráutalt. Azzal azután foglalkozzanak, arra figyeljenek. Akinek ez a munka nem kell, az vagy nincs reászorulva, vagy nem ennek a bizottságnak a gondozási körébe tartozik. Mindnyájan megéreztük, hogy a Páternek igaza van, szót is fogadtunk neki. A bajai megoldást a belügyminisztérium is mintaszerűnek találta, és más közületeknek is figyelmébe ajánlotta. Nehéz ettől a Pátertől most búcsúzni. Főleg azért, mert nem tudjuk, miért távozik. Ha P. Oslaynak hivatala lett volna a szegénygondozás, félreállását megértenők. Tudjuk, 418