Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
felelősség? Nem azokat-e, akik szemet hunytak a már előbb is megnyilvánult jellemhibák előtt, és alkalmatlan módon kortesszolgálatokat honoráltak!? Jellemző, hogy ahol én a már bekövetkezett súlyos bajok orvoslásával foglalkoztam, mindenütt találtam fellebbezésekre, amelyek idejében felhívták a felügyelő hatóság figyelmét, és amelyeknek megszívlelése meg is akadályozhatta volna a katasztrófák bekövetkezését. De ezeket a fellebbezéseket a központban elütötték, mert politikai oldalról az a felvilágosítás érkezett, hogy a fellebbezők izgága, kormányellenes emberek. Ez utóbbi megállapítás lehetett igaz is, de nem vitás, hogy fellebbezésükkel igazában a felügyelő hatóságnak is csak nagy szolgálatot tettek. II. Helytálló a megállapításod: a közigazgatás igazában csak eszköz. Mint ahogy eszköz a gazda keze ügyében a kasza vagy a kapa, de az igavonó állt, meg a szolgálatába állt ember is. Ha az eszköz rossz, abban sohasem maga az eszköz a hibás, hanem mindig vagy a gyártó, vagy a használó. Mély értelmű a magyar közmondás: Amilyen a gazda, olyan a cselédje. Az eszközzel is bánni kell tudni. Az „ok”-talan állatot sem szabad úgy kezelni, mint a holt anyagot. Hát mennyire másképp kell bánni az „ok”-os emberrel, amelyről a természettudomány megállapítja, hogy homo sapiens. A tisztikar emberekből áll, s az emberek többségére is áll a fizika törvénye: a legkisebb ellenállás irányába helyezkednek. Ha nem kell keményen dolgozni, sőt egy kis hajbókolással, személyes szolgáltatással boldogulni is jobban lehet: a többség persze hogy nem dolgozni, hanem hajbókolni fog. Az első világháború után hosszabb időt kellett Szerbiában töltenem. Frissiben tapasztalhattam az égő gyűlöletet minden ellen, ami „svába”.1 De a nagy gyűlölet ellenére elismerték, hogy a svába háborús közigazgatása tisztakezű, igazságos, pártatlan és szociális érzékű volt. Viszont én tudtam, hogy ezt a svába közigazgatást voltaképp csupa magyarok csinálták. És kezdtem kutatni, miként lehet az, hogy ugyanaz a szolgabíró, városi jegyző vagy segéd tanfelügyelő, aki odahaza csak átlagos eredményt mutatott fel, idegen területen még az ellenség elismerését is kiérdemelte. A magyarázatot a Dienstreglementben találtam meg.2 Annak egyik paragrafusa előírta, hogy front mögötti szolgálaton mindenki legfeljebb hat hónapig lehet, hacsak ott magát nélkülözhetetlenné nem tette. Mivel az emberek a legritkább esetben szeretik a puskaport, hát ezek is inkább dolgoztak, éspedig keményen és jól, hogy nélkülözhetetlenné téve magukat, ne kelljen kimenniük a harctérre. Tehát tudtak jól is dolgozni, csak meg kellett találni a módját, hogyan kellett ezt a jó munkát kiváltani. De ennek a módjai megvannak a békeidőben is, és ahol azt komolyan akarták, azt mindig meg is találták. Csak azon nem volt szabad csodálkozni, hogy homo sapiens létére a tisztviselő is megzavarodott, ha a Hatalom és Társadalom kapcsolatát nem találta rendben lévőnek. Bár tudta, hogy minden hatalom forrása a társadalom, és a hatalom gyakorlói mindig csak letéteményesek, akik a hatalommal csak a közönségtől kapott direktívák szerint élhetnek, meghökkent, amikor ezt a kapcsolatot nem látta rendben lévőnek. Megzavarodott, amikor nemegyszer kétféle utasítást kapott, egy nyíltat, amely porhintés volt a közönség felé, és egy bizalmasat, amely a hatalom igazi kívánságát jelentette. Hát persze, hogy lehető passzivitásba húzódott, és minden erejét arra fordította, hogyha mégis cselekednie kellett, cselekedeteiért a felelősséget másra háríthassa. Felborult a belső egyensúlya, amikor másnak látta feletteseinek szavát és másnak cselekedetét, amikor nem tudta felismerni vezetőiben az erkölcsi felsőbbrendűséget és szellemi fölényt, amikor azt tapasztalta, hogy az elismerésnek mértéke nem a végzett munkának értéke. 40
