Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)

"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Sajtóválogatás. 1914-1956

Üzenet a VI. osztálynak (Vojnics Ferenc írása) A napokban tanulmányi kiránduláson voltunk. A zirci apát úr vendégeiként meglátogat­tuk az apátság gyönyörű, nagy arányokban fejlődő előszállási uradalmát. Az útimarsall szerepét kedves szeretetreméltóságával a bajai főgimnáziumi igazgató úr látta el. Gondoskodott számunkra még szellemi csemegéről is: elhozta úti olvasmány­nak a VI. osztály pár igazán sikerült dolgozatát. A feladat volt: megrajzolni Baja képét - 50 év múlva! A tárgy tág teret nyitott a fiatal képzelet csapongására, de egyúttal visszaemlékezésre is késztette a dolgozat íróit a jelen állapotokra. Valóban csemegézés számba ment a dolgozatok olvasása. Nekem nemcsak azért, mert bennük a fiúk határozott stílusbeli készségről tesznek bizonyságot, hanem főleg azért, mert belőlük megtudhattam, hogy a város jövendő polgárai hogyan ítélik meg a mai álla­potokat, és mely irányban, hogyan képzelik el Baja fejlődését. Ami engem legjobban meglepett, az az volt, hogy - úgy látszik - a mai fiatalság nem nagyon rajong a városáért. Visszagondolván a régi időkre, nem sok kedveset találnak em­lékezetükben. Csak a régi tanintézet iránt érződik ki fokozottabb melegség egyik-másik írásból, és csak egy van, aki - a fiatalkori emlékek pusztulását látván - könnyeket mor­zsol ki a szeméből. De az is inkább a fiatalságát siratja, mint a régi várost. Az én időmben ez másként volt. Mi a magunk városát a legkülönbnek tartottuk. Nagyon szerettük, és büszkék voltunk reája. Ha más városbelivel találkoztunk, mindjárt versenyre is keltünk, hogy melyikünk városa a különb. Az én gyerekeim is még ilyenek voltak. Egyszer egy ilyen „városközi” versengésben az enyimeknek nagyon nehéz volt a helyzetük. A másik fél könnyen hozakodhatott elő el nem vitatható előnyökkel a maga városa javára. De a gyermekeim mégse hagyták ma­gukat, körömszakadtig harcoltak Bajáért. Amikor már nagyon sarokba voltak szorítva, akkor egyszerre csak félig elkeseredve, félig azonban hencegve kivágta a fiam: Igen! De a te városod sohse égett „úgy” le, mint a mienk! A VI. osztály tanulói nem ilyen kedvesen elfogultak. A szülőföld iránt bennük nem a Petőfi szerelme él: „Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája”. A legtöb-ben inkább a kritikai érzés fejlődik ki. Mondja is az egyik: „Mennyit szidtuk a várost elmaradottságáért.” A másik bevallja, hogy „nem is szeret visszagondolni a sok csúf, bűzös, piszkos utcára.” Viszont a harmadik látva az ötven év nagy változásait, a le­mondás hangján jegyzi meg: „... parkra, rendre, tisztaságra, a mi időnkben még gondolni se mertünk. Hál Istennek, nincsen úgy, mint diák koromban.” Van, akinek kritikája szinte a szatíráig emelkedik. Mókázván a toronyórával, megálla­pítja, hogy ez azonban - ötven év múlva is maradt a régi! Különösen a kövezettel nagyon sok a bajuk. Még a főtér burkolása se tetszik nekik! Hát ami azt illeti, nem lehet állítani, hogy a kritikájuk nagyban és egészben alaptalan volna. De bizonyos, hogy mi annak idején még a gyengébb oldalakat is inkább rózsaszínű szemüvegen keresztül néztük. Az azonban becsületükre válik a fiúknak, hogy mindegyikük erősen fájlalja a hősök szobrának hiányát. Sőt van, aki a felszabadulás emlékét is szoborral szeremé megörökíteni! 338

Next

/
Thumbnails
Contents