Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Borbíró Ferenc előadásai az Amerika Hangja rádióban
III. M. C.: Az Amerika Hangja rádióegyetemének társadalomtudományi sorozatában Borbíró- Vojnics Ferenc Az önkormányzatok védelmében harmadik előadását tartja. Az elsőben az önkormányzati hatáskör megszorításának szükségtelen voltára és káros hatására mutatott rá; a másodikban egy elmaradt város újraébredését vázolta. Most rivalda elé állítja ennek szereplőit. Az előadó áll a mikrofon elé. Borbíró'. Előző előadásomat azzal fejeztem be, hogy a város újraébredéséhez nem lehetett elég egy egész életnek legteljesebb odaadása sem. Maga a polgármester hangoztatta, hogy ő nem kiválóság, még csak nem is különös tehetség, csak kivételesen szerencsés! Először azzal, hogy indulásakor pompás kezekbe került. Soknak egy se jutott, neki kettő is. Az elsőt méltán illette a „mester” megjelölés, a második már a „magas iskola” titkaiba is bevezette. Azoknak köszöni, hogy kifejlődhetett. A kormány segíteni akart azzal, hogy a városoknak gyakornokok felvételét megengedte. Nagy kár: nem írta elő, hogy a kezdő gyakornok mindig jó kezekbe kerüljön! Pedig a jó kertész a kiültetés után is gondol a csemetékre! Felbecsülhetetlen haszon származott volna abból, ha minden gyakornoknak jó lett volna a „rajtja”. Különb teljesítmények egész sora vált volna feljegyezhetővé! Polgármesterünk szerencsés volt azzal is, hogy tisztikarát - nem sok igazítással - készséges együttműködővé sikerült tennie. Persze ehhez is kellettek „fogások”. Például: amint észrevette, hogy valamelyik tiszttársában van kezdeményezésre készség, kivitelezésre képesség, annak teret engedett. Eredményeit szívesen elismerte, hirdette és honorálta azzal is, hogy mozgási szabadságát tovább tágította. A nagyobb önállóság tekintélyt jelentett. Mind többen törekedtek bejutni az így kiemeltek sorába. Az első világháborúban a hadvezetőségnek komoly érdekében állt, hogy a megszállt területen nyugalom legyen. Ezt el is érte. A kispolgárság köréből többször hallatszott az elismerés, hogy az egyébként gyűlölt „ausztriánci” igazgatása tiszta kezű volt, bánásmódja emberséges, gondolkodása szociális, és egy se részrehajló! Mit tudták ők, kik is ezek az „ausztriáncik”! Én tudtam: csupa magyarok, nagy részben önkormányzati tisztviselők. Kutattam, minek révén lett ezeknek teljesítménye a front mögött ilyen kiváló, amikor odahaza nem volt részük osztatlan elismerésben. A magyarázatot a Szolgálati Szabályzatban találtam: Mögöttes beosztásban senki se lehet 3 hónapnál tovább, ha csak nélkülözhetetlennek nem bizonyul! Mivel senki se találta jó szagúnak a puskaport, hát megmutatták, tudnak ők még kiválóan is dolgozni, ha kell! Otthon ezeknek jó része inkább politizált, mert feletteseik ezt látták szívesen. Hozzá politizálni könnyebb is, mint komolyan dolgozni! Tudom, ez nem magyar „különlegesség”. Csak csodálni való, hogy nem mindenütt jöttek még rá: A közigazgatás nem valami szükséges rossz\ Ha gyarló, akkor nem természeténél fogva az, hanem azért, mert hibásan szervezték, vagy avatatlanok elrontották! Ebben van vigasztaló is. Az, hogy így javítása rajtunk áll, sőt folyton jobbá is tehetjük. Mind jobban szolgálandó a fő célt: „A legkisebb áldozattal elérni a legnagyobb eredményeket!” Ez még pártpolitikának is a legjobb, mert nyomában a közönség megelégedett. A megelégedetteket pedig nem kell hajtani. Azok önként követik vezetőiket. 262
