Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Össze-visszák
megyeházára. A családi tradíciókból a vadászszenvedélyt őrizte meg, azzal a különbséggel, hogy vadászni nem a maga kocsiján járt. Javában folyt a háború, a vészjósló viharfelhők már minden égtájon tornyosultak. A megye urai még ráértek vadászni. Híre járt, hogy a horvát „zeleni káder” tagjai már át-átlépik a határt, s a dunai erdőkből nyugtalanítják a lakosságot. Lukács Trenka szolgabíróval - a későbbi bajai rendőrfőkapitánnyal - nyugodtan ment vadászni a monostori dunai erdőségbe. Lövések zajára figyeltek fel, s hamarosan megállapították: Klemm Gyuszi és 2 társa — mindhárman tiszttársak a vármegyén - megelőzték őket. Lukács bosszankodott, így meg van zavarva a vadászat. Felkapta fegyverét, s Klemmék feje fölé lőtt; azokra bőven hullott ág, falevél. Aztán nyugodtan várták a hatást. Lukács jól számított, Klemmék elhagyták az erdőt, így ők zavartalanul vadászhattak. Este a zombori kaszinóban megilletődve hallgatták Klemmék elbeszélését: A „zeleni kaderisták” felhúzódtak már a monostori erdőkbe, veszedelmes a kijárás! Kénytelenek voltak hazajönni, mert rájuk lőttek! Lukácsék nem árulták el magukat. Csak befelé nevettek, s attól kezdve zavartalanul maguk vadásztak a veszélyeztetett monostori erdőkben. Csak akkor ismerték be huncutságukat, amikor Szabovljevits Dusán alispánnal az egész vármegye felhúzódott Bajára. Bizony a vármegye élete Baján nem volt, nem is lehetett olyan víg, mint Zomborban! Egy alkalommal feleségem kihajolva az ablakon észrevette, hogy közeledik Vojnits Lukács. Máskor derült arcáról most lerítt az ingerültség s a harag. Kedvesen rászólt: — Mi baj Lukács? - Dühös vagyok. Nem tudom mi ütött Dusánba! 27 éve vagyok a vármegyeházán. Most azt akarja, hogy ... dolgozzam! Milyen szép is volt az a régi világ! Csupa fény! - és semmi árnyék?! A hajótöröttek Vojnich Béla Szabadkán volt rendőralkapitány. Amikor megismertem, még mindig meglátszott, hogy szép emberpéldány lehetett valaha. Azt beszélték róla, hogy többször pasziánszozik, még a hivatalban is. Ahogy beült az asztalához, elővett egy ív papírost, címül felírta: 1000 hold. Aztán a középre berajzolta a majort, köréje a parkot, vadaskertet stb. A majorban megjelölte, hol lesz a kastély, hol a parádés lovak istállója, hol a többi gazdasági épület. A tiszti épületről, a cselédlakásokról sem feledkezett meg. Amikor a rajzolással készen volt, kezdett számolni. Pontosan feljegyzett minden várható kiadást, a lovászokét, az agarakét, a vadászatokét is, s a vendégjárásról sem feledkezett meg. Aztán kiszámította a várható jövedelmeket a terményekből, jószágokból egyaránt. Bár mindig jó esztendőt vett számba, amikor szembeállította a bevételekkel a kiadásokat... kiütközött jelentős deficit. Megcsóválta a fejét, szétterítette az ívet, s arra már azt írta: 2000 hold. És elkezdte előröl a rajzolást is meg a számítgatásokat is. Megelégedéssel állapította meg: a mérleg már aktív, s marad valami még beruházásra is! Gondosan összehajtotta, el is tette számítgatásait, s már megnyugodva rendelkezett: Jöhetnek a felek! Elsején jelentkezett a szolgálattevő rendőr. - Nagyságos alkapitány úrnak jelentem, elhoztam a fizetést, tessen aláírni az elismervényt! Vojnich unottan nyúlt a pénzhez, hisz’ 233
