Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Össze-visszák
Telik!! - Harsogott a cívisek szava, s a javaslatot minden további nélkül elfogadták. (Hát igen, a hiúság mindig is nagy hajtóerőnek bizonyult.) Leírtam pedig ezeket a példákat, mert tankönyvekben nem lehet hasonlókat találni, bár nagyon tanulságosak. „Magasabb képzőben” ilyeneket is előadtam volna. Jó az érzéket ebben az irányban is fejleszteni. Egy vizsgáztatásfélén föladták a kérdést: A közgyűlés X utcának egyik oldalát kikövezni rendelte. Az utca egyik oldalán 3 tekintélyes bizottsági tag lakott, a másik oldalon csupa színtelen polgár. A hatóság melyik oldalra rendelte lefektetni a járdát? A nyertes az lett, aki azt válaszolta, hogy amely oldalon csupa színtelen polgár lakott. Helyesen érzékelte, hogy a másik oldalon már rég le volt fektetve a járda! No, de ugye elég is volt a humorizálásból! Amit ezután írok, abban több a memento! (Memento homo, quia pulvis es...) [Emlékezzél ember, hogy porból vagy...] Már jó ideje Baján dolgoztam, s mögöttem már sikerek is „tornyosultak”, amikor egy származása szerint szintén bunyevác ügyvéd barátom hívott „krvatyát” köszönteni. A bunyevác vallásos nép, s a böjtöket is szigorúan betartotta. Ehhez a nagyböjti idő előtt jót nekikészülődött. Elbúcsúzott a bortól is, úgy hitte, hogy amit krvatyakor elfogyaszt a jó Isten külön kegyelméből, mind vérré válik; innen ennek a napnak a neve, magyarul: vérfogó. -A gazda, akit meglátogattunk, a városházától számítva légvonalban aligha lakott 500 méternél távolabbra; tekintélyes polgár, de nem városatya. Kora délután nyitottuk rá az ajtót, de már látszott rajta, hogy szorgosan készül a böjti időre. Csak tiszta poharakat kellett letennie az asztalra, a nagy boroskancsó már előtte állt, jól leapadva. Látogatásunknak nagyon örült, s alig győzte hálálkodással a nem várt kitüntetést... Keleti túlzással magasztalt bennünket, s engem mindjárt az Úristen után helyezett. Kíváncsivá tett, mivel nyerhettem meg annyira tetszését? Melyik eredményem értékeli legtöbbre? Hiába próbáltam ügyeskedni, mindig csak dicsért, de semmivel se magyarázott. De nem hagytam békén, végül szinte könnyezve mondta: - Hogyne szeretnék magát, amikor maga is „icsvics”! (Akkor még a Vojnics nevet viseltem.) Ez a jólélek, bennszülött bajai polgár, esztendők múltán se tudta jobb megokolását adni tiszteletének! Milyen lassan vesz észre érdemi változást az a polgár, amelyik a közéletben részt nem vesz, attól távol is tartja magát! Ez a másik eset polgármesterségem vége felé történt. Aki sokat ül-ésezik, annak szükséges is a séta. Jómagam a sétákat arra is használtam, hogy megnézzek valamit, főleg a közmunkák előkészítését, folyását. Szerettem mindent a magam szemével látni. Sétáimon szerettem elbeszélgetni emberekkel, akiknek útja az enyémmel egyezni látszott. Egyszer a Dunára menet utolértem egy polgárt, aki nyilván a hajóállomásra igyekezett. Szóba elegyedtem vele. Elmondta, hogy Szabadkán katonáskodott. Hamarosan rájött, hogy én Szabadkát jól ismerem. Megmondta, hogy a lányát megy megnézni, aki Kalocsára ment férjhez. Tetszett neki, hogy Kalocsán is milyen tájékozott vagyok. Alighanem próbára akart tenni, mert a fiáról is beszélt, aki Bátaszéken állt munkába. Meglepődött, hogy fiának munkahelyén is jól eligazodom. így könnyebben is folyt a beszéd, elég közös témánk akadt. Amikor utaink elváltak, kíváncsian kérte, mondanám meg, kinek köszönheti ezt a jóízű beszélgetést? Amikor megmondtam, ki vagyok, elkomolyodott. Láttam rajta: azt hiszi, hogy ugratom. Ez a külvárosi ember még látásból se ismerte pol-210
