Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
mindig volt, s azonkívül három nő tagja is volt a családnak. Nagymama pompásan kötött, édesanyám főzött, vasalt, gépen is szépen varrt. Erzsi meg mindenre jól volt használható, ami nem komplikált. Kutyánk is volt, gólyánk is volt, meg kakasunk is. Ha vendégünk volt, apám viadalokat rendezett. Összeveszítette őket a nekik dobott falaton. Végül is a gólya lett a győztes, a II. díjat a kakas kapta, a kutyának iszkolnia kellett, pedig elég nagy házőrző volt. Ma is mélyen sajnálom, édesapánknak nem lehettünk öröme. Mindig bajban voltunk a tanulással. Édesapánknak eleget kellett miattam is szégyenkeznie. Év vége felé rendszerint feljött, sorra látogatta tanáraimat, s iparkodott valahogy elrendezni az év végi számadást. Szükség mindig volt rá, de fáradozását nem mindig koronázta siker. Vajon megsúgták-e neki, hogy később eléggé behoztam a mulasztottakat? Legalábbis ami a külső formát illette. 1956.1/22. Lujza nagymama és családja Ha a késő unokák valami szívvidító, egyben lélekemelő után érdeklődnének családunk múltjában, szép számmal találhatnak nemcsak dicsekedni, de követni valót is... az aszszonyok sorában. Közülök időrendben Lujza nagymamát illeti az elsőbbség; lehet, hogy csak azért, mert az őt megelőzőket én már nem ismerhettem, s róluk nem is hallottam érdemlegest. Hiszen, ami keveset Lujza nagymamáról tudok, az is csak csupa töredék, amelyekből csak sejteni lehet azt, hogy szép tulajdonai révén még balsorsában is méltán övezte tekintély, s nagyon megfogyatkozott eszközeivel is megközelítette letűnt világunk „nagyasszony” alakját. Pedig termetre nem is volt nagy, sőt növésre alacsony. Szépnek sem lehetett mondani, jóllehet minden harmonizált rajta. Bizonnyal a kemény sors tette: arcvonásai inkább kemények voltak. Én még jóízűt mosolyogni sem láttam soha. De nem láttam indulatosabb taglejtését sem, s keményebb szó se hagyta el sohase az ajkát. Mindig nagyon nett volt; sose volt parádés, de látszott, hogy megjelenésére gondot fordít - nem eredménytelenül. Mindig feketében járt; haját az akkori öregek divatja szerint pomádézta, fekete főkötőt viselt, azt gyöngyök (persze csak fekete üvegből) díszítették, s ez a viselet jól állt neki. Ma is rejtély előttem, hogy lett Péter nagyapa felesége. A Fratricsevichek városa Zombor volt, birtokaik Zombortól délre. A Vukovichok szabadkaiak, s rokonságaik is mind Zombor feletti birtokosok. A vagyon nem játszhatott szerepet, hiszen abban az időben a nemes lányt csak kiházasították, de nem örökölt. A házasság azonban nagymamára „rangemelést” jelentett, mert a Fratricsevichek magasabb társadalmi szintet jelentettek, mint a szabadkai Vukovichok. A szint jobb lett, de nem az élet. Mi szabadságharcról tanultunk: sok helyütt forradalomról beszéltek, nagymama a 48-49-es időkről szólva (fiatalasszony korában élte át!) mindig úgy mondta: „a nagy szaladáskor”. Szabadkáról nem kellett „szaladni”, mert Kaponyánál (Szabadka és Zombor fele útja) a szegedi honvédek s a szabadkai népfolkelők a szerbeket visszaverték. Aztán jöttek a gyerekek és nőttek; a vagyon meg folyton apadt. Péter nagyapa nagyon régimódi gazda volt (pl. dinnyeéréskor a jószág is bőven kapott, de dinnyét eladni nem volt szabad), amellett nyílt házat vitt, és számadás nélkül élt. Persze halála után likvidálni kellett a gazdaságot, s amit meg lehetett menteni, csak arra volt elég, hogy nagymama Szabadkára visszahúzódhatott, és 181 i i
