Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
sal érték el, hanem szörnyű takarékossággal és igénytelenséggel. Öccse, Vojnics Tunics Dezső az árvaszék ülnöke volt. Házában nem volt ismert a függöny! Ha hazament, ócska ruhát húzott, s felment a padlásra kukoricát morzsolni. Vagyona hát nőtt a kamatok kamatjával. Sefsics Lajos asztalos, az ipartestület érdemes elnöke keserűen panaszolta: Emellett a fajta mellett nem lehet megélni! A zsidónak vannak igényei; hogy igényeit kielégíthesse, fárad, dolgozik és teremt. Hova lennénk mi, jobb iparosok, ha ők nem volnának? Sefsicsnek alapjában igaza volt. A bunyevác rend szerint nem szerzett, hanem vagyonának gyarapodását megspórolta magától. 1942 telén magam láttam 100 holdas bunyevác gazdát: csak a konyhájában égett - ha kellett - a tűz, de világosságot ott se gyújtott; beszélgetni sötétben is lehet. Igen, a bunyevác skótabb a skótnál; vagy pedig nem tud a bőrébe férni, ha pénzt érez a zsebében. A Tunicsok hatványra emelt skótok voltak, a Zelicsek sajnos - ugyan ma már mindegy - többségükben a második csoportba tartoztak. Lukács nagybátyám például legalább kétszer felküzdötte magát, de kétszer egészen tönkre is ment! Másodszor a Zöldfa kocsmát bírta. Ez helynek is egészen jó volt: a belváros Damjanich utcájában, a központi elemi iskolával szemben. Lukács hamarosan odaszoktatta tanyavilági ismeretségét, s az üzlet egykettőre fellendült. Maga dicsekedett, hogy nincs mit sajnálnia az elvesztett gazdatisztségen. De megszegte a kocsmárosok ősi törvényét! A kocsmáros is mulat olykorolykor, de sohase a saját kocsmájában. A vendégek elnézik, ha a kocsmáros is kocsmázik, tőlük akár többször is megteheti, de hogy a kocsmáros a saját üzletében ne kiszolgáljon, hanem maga is parancsoljon és hangoskodjék, azt nem tűri el sehol. A vendégek lassan szoktak hozzá, aztán szívesen tértek be hozzá, de hamar elmaradtak, ahogy rájöttek „a törvényszegésre”. Lukács pedig nagyon megszegte: nemcsak mulatott a saját kocsmájában, de ha mulatott, akkor másnak „kuss” volt. Persze egykettőre tönkre is ment. Még virágzó korában mondotta: „Feri! A kocsmáros az első üveg bort mindig tisztán adja. De higgy nekem, a másodikat már mindenhol hígítják, még a Bárányban is! (Szabadka messze híres vendéglője.) Hogy a másodikba ne löccsentsen legalább egy kis vizet, arra egyszerűen nem viszi rá a szíve! A kocsmárosság művészete annak felismerésében áll, hogy mennyi vizet bír el... vendégének állapota.” Lukács egyébként mozgékony, életrevaló ember volt, de hogy a maga körén túl hiányos volt a tájékozottsága, az mindjárt kiviláglik. Új télikabátot vett a vásárban. Édesanyámnak dicsekedve mutatta: „Nézze ángyi, milyen jó nehéz!” Anyám - okosan - ráhagyta, hogy jól vett. Rangra a bajsaiak után tulajdonképp a Hajdúk jöttek, s nem a Tunicsok. A Hajdúk között nem akadt gazdag, csak jómódú. De még a gazdálkodó része is valahogy „urasabb”. A mi hátsó szomszédunk is Vojnics Hajdúék voltak. Innen nőtt ki Vojnics Piroska, aki később a budapesti Charitasban élénk szerepet játszott. Ez a Piroska vette meg ipámtól Szt. Teréz téri telkét (az udvar végében lévő épülettel), és épített rá kétemeletes házat. (Helyébe ipám, alig 200 méterre a szép Petőfi utcában vett számára sokkal alkalmasabb telkes házat. Itt kapott később édesanyám szép utcai szobát, s itt is halt meg ipamék kedves gondozásában.) A Hajdúk között a legtöbbre Vojnics Hajdúk József vitte, aki a világháború előtt a város tiszti főügyésze volt. Talán jellemző és sokat megmagyaráz, hogy amíg elő-, illetve melléknevüket a bajsaiak, Tunicsok, Hajdúk rendszerint használták addig, ha valaki a többi ágból valameny-177 i i
