Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
élő, szép lombú akácfa volt! A földet vette, a tanyát nagyapám maga építtette. A „birtok” a Vojnich-major közelében feküdt (kisegíteni a nagyapám a majorba többször bejárt), szomszédságunk bajsai Vojnich Máté tiszti főügyész (a későbbi Dezső prépost apja) talán 30-40 láncos birtoka volt; azon túl nyugatra a Kukuriki feltételes vasúti állomás; délre pedig már a topolyai határt elérte; Szabadkától tehát délre, jó 30 km távolságra feküdt. (Szabadka volt az ország legnagyobb határú városa, 164 000 k. hold!). Ezen a kis tanyán én csak 1-2-szer fordultam meg. Gondolom, akkor nagyapát vizsgadíjért próbáltam megpumpolni, mindig eredménytelenül. Halála után a birtok eladó lett, rám 1/6-od örökrész jutott (talán teher is volt a birtokon). Kaptam 200 koronát. Ezen vettem a cimbalmom. Szerettem volna megtanulni, de nem sikerült. Sem nyelvben, sem zenében nem termett számomra babér. Vojnics nagyapát rendszerint Maxinak szólították. (Maximilián?) Szép szál ember volt, arca is kellemes, és adott is magára. Sose láttam pongyolában, még a kabátját se vetette le soha, kánikulában sem. Gondosan öltözködött; már jó öreg volt, amikor jó nevű szabadkai szabócégnél finom „Ferenc József’ öltönyt csináltatott magának. (Abban is temették el.) Feleségével jól élt, „mamának” szólította. A nagymamát én már mint mankón járót ismertem. - Hogy miért szorult mankóra, nem tudom. Regnáló asszony lehetett, könnyen pörölt. Rendszerint magyarul beszéltek, de a nagymama beszédén ki lehetett érezni a bunyevác származást. Engem „Fériká”-nak szólított. A cselédházak egyikében tűz ütött ki, leégett minden cselédház, az ispánlakás is. A tűz alkalmával künn voltam a szálláson. Rémes volt. Nagyapám mentette a súlyos bútorokat. Sérvet is kapott. Nagyanyám a tüzet még megérte, de az új, szép, teljesen különálló ispánlakásba - úgy hiszem - már nem költözhetett be. Nagyapám akkor elvette édesanyám özv. édesanyját. Tudtommal ez a másik házasság is jól sikerült. Lujza nagymama úri levegőt vitt be Maxi nagyapa házába, ami annak nagyon tetszett; hozzá Lujza nagymama nemcsak szépen, de jól is gazdálkodott. Lujza nagymama magára nagyapára is jó hatással volt. Megszűntek, legalábbis megritkultak a kiruccanások. Nagymama tekintély volt odakünn! Nemegyszer láttam karosszékében kint ülni az akác árnyékában, és csuda ügyesen és gyakran kötött. Körötte cselédasszonyok ültek a földön, s foltoztak, varrtak. Nagymama szívesen tanítgatta őket. Közben folyt a szó, s az asszonyok áhítattal figyelték, ha a „nagyasszony” beszélt. Ennek a házasságnak a háttere - bizony - szomorú volt. Idehaza olyan rossz volt az anyagi helyzet, hogy kényszerű „megoldásnak” látszott ez a házasság. Idehaza 2-vel kevesebben ültek az asztalnál (nagymama és Erzsi, hajadon maradt leánya). De ez a nagymama is korán elhalt, s halálával a helyzet odakünn nagyon csúnya lett, egyetlen megoldásként jött a szegény félnótás Erzsinek nemsokára bekövetkezett halála. (A nagyon szép emberpéldány Péter batya is tüdővészben halt el, fiatalon, 33 évesen és agglegényen, még a millennium előtt!) Nagypapa sok kedvesnek, s nem egy emberi gyarlóságnak alapjában derűs keveréke. Ha pénzt kértünk tőle, emlékezetem szerint Andor bátyámnak is csak egyszer adott... vizsgára. (A batya azonban adós maradt a vizsgával!) De amikor kivittem neki az indexemet, igazolásául annak, hogy levizsgáztam, jutalmul olyan vacsorát csapott, hogy annak árából alighanem kikerült volna az egész vizsgadíj. Egy alkalommal künn voltunk nála mind a ketten Jogász” unokák. Történetesen vendége is volt: Vojnics Hajdú Gábor városgazda, az ő násza (Lukács fiának ipa). A vacsora után kedélyesen tischliztünk [asztal melletti beszélgetés]. Az öreg - biztosan azért, hogy 174
