Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezés az Ausztriába menekülsére
itt érnek és számba vesznek, már Dóráék miatt sem szökhetünk, nekik csinálnánk bajt. - Mi legyen? - mondta kérdőleg, és mint két tőrt, úgy fúrta belém a tekintetét. Éreztem, nagyollja a felelősséget: egy elkényeztetett, hisztériához közelálló feleség, két növendék gyerek és még egy rájuk ragadt ismerős. Tudtam, ha én nemet mondok, ebben a percben megkönnyebbülve rak le minden felelősséget, és megy vissza az asztalhoz, hogy megigya a feketéjét, és pár nap múlva megy vissza az íróasztalához Pestre, hogy a jármot megint a nyakába vegye. Nem gondolkoztam a válaszon: „Megyek, én feltétlenül, még apa nélkül is, nélkületek is!” A vezető sürgetett, sietni kell, hogy itt el ne érjenek, menni kell, ha lehet azonnal, a kilátója már kémlelte, hogy szabad-e az út. De nekem apának szólni kellett, süketen úgyis örökké elvesztette szegény az összefüggéseket ebben a sok kapkodásban. Vagy idő nem volt a közléshez, vagy alkalom hiányzott hozzá. Most, mikor sietősen közöltem vele a változott helyzetet, szegény megijedt, hogy nem fog tudni lépést tartani velünk - egész belesápadt -, de azt mondta: „Rajtam nem fog múlni, ha semmit nem kell cipelni, menni fog!” Klári, aki már eddig is csak rémüldözött, most teljesen elvesztette az önuralmát. Ki tudja, mi volt a következő jelenetben a volt színésznő hatásos szerepmegérzése, mi volt az őszinte aggodalom az övéi életéért, mi volt a gyenge idegek játéka. De ezt a térdre esett siralmaskodást Laci előtt: „Ne vonszolj a halálba, megölnek bennünket, ez a vég, maradjunk!” És a könnyek és az összekulcsolt kezek..., nekem akkor a hátam is borzadozott az egésztől. Mikor láttam Laci olvadását, bizonytalanságát, eszembe jutott az ominózus pofon, ami ilyenkor az egyetlen és leggyorsabb megoldás, és már a karomban volt a lendület is, hogy lesózzam, mikor Eszter, a nagyobbik a lánykák közül megszólalt: „Miért nem bízol te is az apában?” Ez a mondat mindent helyrezökkentett. Klári felállt, és megadással, remegő kezekkel szedett magára mindent, szótlanul, de elszántan. Laciba is visszatért az energia, és kézbe vette az irányítást. A két vezető fog elől menni, és olyan távolságban, hogy a sűrűsödő alkonyaiban még követhessük, kettenként megyünk utánuk, megint annyi távolságot tartva, hogy az előttünk járót kivehessük. Apával mi ketten voltunk az utolsó pár, Kriszti és Eszter jártak előttünk. A tempó elég gyors volt. A pár házat hamar elhagytuk, és egy keskeny, kanyargós gyalogösvényen a folyócskát követtük minden kanyarodásával. A széles és lapos völgy nem sok takarást adott, de a part mentén füzesek voltak, és a falu irányából nemsokára látótávolon kívül kerültünk. Apa egyenletesen haladt, de olyan hangosan lélegzett, mint egy motor. Láttam, hogy erőlködik. Laci volt az összekötő, aki időnként megnézte, nem kell-e segítség valahol. A csomagok még a könnyítések után is lépésről lépésre nehezedtek. Nem hátizsákok voltak, hanem füles szatyrok..., és örökké cserélgette mindenki a kezét. A sötétség gyorsan szállt, a levegő hűlt, ziháló lélegzetünk, mint pipafüst lebegett az arcunk előtt. Senki rajtunk kívül nem mozgott a határban, de a csendben hallani lehetett, hogy a folyó túlsó oldalán, velünk párhuzamosan, az országúton forgalom van. Este civil már nem merészkedett ki, valószínű, hogy az oroszok autói közlekedtek a falu és a határ között. (Egyszercsak eltűntek a gyerekek, akiknek már csak homályosan látszott az alakja. 169 1 I
