Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)

Levelezés. 1929-1962

- ha szóba került — furcsállták! Például Szabadkán - Sanya szülővárosában - a jobb módú katholikus temetést nemcsak a gazdák, de az onnan kiemelkedettek (ügyvédek, hivatalnokok stb.) körében is (6-8 tagú) fúvószenekar kísérte, s a sírnál - kissé távolabbra helyezkedve - külön búcsúztatót játszott. Útközben az egyik, alighanem a főszám Beethoven Gyászindulója volt (gyakran fútyörészem ma is); a sírnál pedig a búcsúztató főszólamát a kürt vitte.

A megértéshez szükséges tudni: minden számnak komoly zenei értéke volt, s a zenekar a kegyúri templom zenekarának fúvósaiból állott. Tehát nem valamelyik mulatóból verbuvált zenészek - blézerek!

Ezt Szabadkán meg lehetett csinálni, mert ott volt „hivatásos” templomi zenekar. Ez az én édesapám temetésén is szerepelt (a város főjegyzője volt, ami később én lettem). A közönség szinte megkívánta a zenés temetést; ha az elmaradt, kész volt a kritika: „Ezt már sajnálta a család a halottól”.

Egy biztos: a temetés hangulatát a zene nagyban fokozta; a közvetlen gyászolókat meg is kínozta.

Tudtommal ezt a szokást az idő már rég el is feledtette. Pauline ezt nem használhatja, mert tudtommal sose járt Szabadkán, át se ültetheti pl. Kalocsára, ahol erről a szokásról tán nem is hallottak.

Hogy komolyan segíthessek, kellene hát tudnom: Pauline készen van-e már legalább nagyjából. írása mettől-meddig terjedő időt ölel fel, hol játszik, melyik társadalmi réteget érinti? Ha erre kellően nem ügyelnénk, csak a kritikának adnánk jól kihasználható adatot! (Ziccert!)

Keringőre hívásodban talán csak egy adat a megfogható: „A háború előtti Magyarország”. Ebből az látszanék, hogy Pauline már másutt is tanítgatott zöldfülű magyarokat, mert - ha nem csalódom - hozzátok jóval az I. világháború után került. De ha például a megelőző munkatér Debrecen, meg talán Kaposvár volt, akkor én a magam tudásával, tapasztalásával nem segíthetek; hanem csak azzal, hogy törekszem a hajdúsági meg a somogyi adatokat (népszokásokat) tárgyazó könyveket beszerezni. Ma nem könnyű feladat, mert a vörösök csak cenzúráit, csak „imprimatur” (elfogadott: Nihil obstat!) könyveket engedik megtekinteni; még az antikváriumok anyagában is!3 De megpróbálnám; de sikerrel nem merek senkit se biztatni!

Az én általam ismert, bizony szűk területen emlékezetem szerint kétféle fő gyász volt:

A) Mély gyász: a nők fekete öltözetén felül a fejet, vállat is betakaró, sűrű fekete fátyol! Hat hétig!

B) Gyász: minden fekete, a kesztyű, az ékszer is, de fátyol már nem volt; tartott 6 hónapig.

Volt félgyász is, amikor a fekete ruhán már megjelenhettek színes díszek, legtöbbször fehér gallér, fehér csipke (de sose rikító szín, például nem lehetett tűzpiros, élénk sárga stb.). Ennek vége lett az első évfordulókor.

Amint látod: ez jobbára csak a nőkre volt kötelező, és szigorúan betartva csak nagyon közeli, kedves családtag halála esetén volt, amikor a halál fájdalmas és idő előtti volt (pl. fiatal férj elhaltakor).

Tudtommal a férfiak a teljes feketét már 6 hét múlva letették, de egy darabig még fekete karszalagot viseltek, vagy hosszú, fekete nyakkendőt. (Rajtam Pongrác halála óta- 1937 - más nyakkendő nem volt!)

123