Merk Zsuzsa: Nagy András emlékezete. Egy kisváros, Baja főépítészének munkássága (Bajai dolgozatok 13. Baja, 2001)
Nagy András: Emlékezések
pánikban nem is kísérleteztek a megoldással. Amikor azonban az oroszok mindinkább kórházvárossá alakították Baját, valamit kellett tenni. Hosszú küzdelem után helyreállították annyira a Posztógyár régi gőzgépét és áramfejlesztő-gépét, hogy a napnak bizonyos szakaiban a kórháznak és az erre a vonalra kapcsolt épületeknek tudtak áramot adni. Persze igen primitív, egyenetlen módon, de volt 1945. V. 15-től. Mikor az uszályhidat a város kezelésébe adták, a Villamosművek igazgatója, Kóczán Endre azonnal akcióba lépett, hogy a híd mindkét oldalán meglévő, de elszakadt vezetékrészeket 92 rendbe hozzák, és a távvezetéket a Dunán áthozzák. így kerültek az uszályhidra a hosszú póznákkal kitámasztott árbocok, melyek a távvezeték huzalait hordták. És Baján megindult az egy év óta nehezen nélkülözött áramszolgáltatás. Az uszályhíd lebontásával azonban a néhány magányosan lehorgonyzott uszályon álló oszlop olyan mértékben lengett, hogy a távvezeték biztonsága kétségessé vált. 1945 júliusában hazaérkezett dunántúli meneküléséből Knézy Pál főmérnökünk, és rögtön első megbízatása az volt a Villamosművektől, hogy a Báta község villamosítására ott összegyűjtött vezetékoszlopokból tervezzen egy-egy magas átfeszítő oszlopot (gúlát) a Duna két partján, melyre egy átfeszítéssel lehet a távvezetéket áthozni. Ezt a tervezési munkát Knézy Pál fényesen megoldotta, a kivitelezés óriási erőfeszítéseket igénylő munkáját pedig Kóczán Endre szervező munkája végezte el, úgyhogy 1945 decemberében az 500 m-es átfeszítés készen volt, és teljes megelégedésre teljesítette feladatát 1953-ig, az újjáépített Duna-hídon való vezetékáthozás idejéig. Valóban ez a munka a háborús károk helyreállításában kiemelkedően nagy teljesítmény volt. Amikor az oroszok szétbontották a nagy, komoly terheket bíró vasúti szerelvényeket is átbocsátó pontonhídjukat, Baja és a Dunántúl között a közvetlen vasúti összeköttetés megszűnt, és az átkelést a Dunán egy kompjárat biztosította, mely a régi komplejárókat használta kikötésre. A Duna-híd helyreállítására 1949-ben kaptuk meg az első vázlatterveket a Közlekedési Minisztérium Hídosztályától. Ők a vasúti hidat úgy akarták helyreállítani, hogy azon közúti forgalom ne a lebombázás előtti módon, a vasúti sínek között történjék, hanem a híd két oldalán, 3-3 m széles konzolos toldalékon. Ez a megoldás persze a hídfeljáróknak az átalakítását tette volna szükségessé elég komplikált módon. Mi Knézy Pállal egy német, rajnai híd példája alapján emeletes hídra tettünk javaslatot, melyen a vasút az alsó, a közút a felső pályán haladt volna. Ez is átalakítást kívánt volna a hídfeljárókra nézve, de maradhatott volna minden a városi oldalon, és nem kellett volna az északi oldal szűkösségével, a Dunavölgyi Lecsapoló Csatorna miatt kínlódni. A minisztérium azonban az eszmét a „hídfeljárók drágasága" miatt elvetette. Elkészült tehát a híd, egyelőre konzolok nélkül, a régi közúti átkelési megoldással 1952-re. A hídroncsok kiemelése még hosszú évekig adott munkát a hídroncs kiemelőinek, de úgy tudjuk, még mindig van a régi híd alkatrészeiből elég a Duna 18 m mély medrében. A fenti két létfontosságú háborús kár kiküszöbölése mellett maradt még nagyon sok épület-helyreállítási feladat, mellyel a város műszaki osztályának
