Merk Zsuzsa: Nagy András emlékezete. Egy kisváros, Baja főépítészének munkássága (Bajai dolgozatok 13. Baja, 2001)

Nagy András: Körséta a városban

rületű öblöt alkot, amely tulajdonképpen Baja belső kereskedelmi kikötője. Itt szedik ki a vízből a Dunáról érkezett tutajok fáit, nagy teherhajókból téglát, ölfát raknak ki a gázgyárnál a hatalmas hajó mélyéből fekete emberek a fekete gyémántot talicskázzák ki a szárazra, hogy abból a gázgyár két gazométerét feszes-magasra duzzaszthassa. Itt mindjárt a fahídnál szintén kereskedelmi jellegű, de talán sokkal ősibb ízű dolgot látunk. Régi halászbárkák állnak egymás mellett a parthoz kikötve, és hűvös, vizes gyomrukból nagycsizmás halászok hálóval méregetik ki a halpaprikásnak való nyersanyagot: 30 gyönyörű dunai pontyokat, harcsát, kecsegét és mindazt a sokféle, csak bennfentesek által ismert nevű halfajtát, ami az igazi „ízt" megadja, és amit a „főzőtudósok" mély titokként híven őriznek. Miért van az, hogy a halászbárkáknak majdnem mindig női nevet adnak? Mariska, Ágnes, Rózsika nevek díszelegnek a szép csigásra faragott és élénk színekre föstött orrtőkék alatt. A bárkán lévő kis szerszámkamra ajtaja fölé „Isten velünk" van írva, mellette kis árboc a magasban, rajta hálóval és merítővel. A nagycsizmás halász a merítőhálót kihúzza, s elég súlyos terhével a vállára veti, a parti lépcsőkön fölhozza, mert az eladás az itt fönt sorakozó halárus bódékban történik. A lejáró résük alatt ugyanis vagy 10-12 szörnyű rozzant kis faviskó éktelenkedik, asztalkáikon kerek, lapos dézsákkal, amelybe a különböző halfajtákat teszik és ahonnan azt árusítják. A halászok is meg a nép is úgy ragaszkodik ehhez a kis halpiachoz, hogy nincsen rá hatalom, hogy ezt a nem éppen épületes csoportot máshová lehessen helyezni. De meg - úgy tudjuk, hogy az a kísérlet sem végződött valami jó sikerrel, hogy a halasokat egy egységesen kiképzett közös árucsarnokba helyezzék. Nem tudtak ugyanis megegyezni és belenyugodni abba, hogy valamelyikük is egy fél méterrel máshova kerüljön, mint ahol ősi megszokott helyükön voltak. Babonásak. A tervezett új vasbeton híd megépítéséig marad hát minden a régiben. Bármilyen lebilincselő a kamarás-dunai mozgalmas élet látványa, tovább noszogattam barátomat, mert egyebet is akartam neki mutatni. Végigmentünk az Árpád utcán, mikor barátom ennek hirtelen lefelé lejtő oldalát megpillantotta, önkéntelenül megszólalt: - Hiszen a Tabánban vagyunk, milyen kedves, meghitt, csendes kép. Ide festőnek kellene eljönni. Leértünk a régi Deszkás utcába. Nem tudom másként nevezni azt az utcát, annyira természetes és ősi neve ennek, hogy a Dalmady Győző utca elnevezés sehogy sem bír gyökeret verni. Ma is itt árulják a deszkát, és ősidők óta itt árulták. Bal oldalán véges-végig Komáromból bevándorolt fakereskedők telepei sorakoztak. Ma már csak a Dely cég e fakereskedő világ egyedüli képviselője. Nem vittem végig barátomat a Deszkás utcán, bár annak sok kedves, régi neoklasszikus és biedermeier polgári háza hívogatólag integetett felénk, de innen messziről is jól láttuk őket, mert ez az utca kellemes enyhén kanyarodik. A legtöbb száraz lelkű ember, mérnökök is, borzasztóan félnek és visszariadnak az ún. görbe utcáktól. Nincs pedig szebb és festőibb látvány egy nem kacskaringós, hanem egyenletes görbülettel hajló, és valami más útba belesimuló utcánál. Szinte előre látom, sejtem, hogy mi fog következni, és ha