Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok - Bajai dolgozatok 11. (Baja, 1996)

Id. Éber Sándor festőművész

nokban, a Nemzeti Szalonban, az Emst Múzeumban, az Új Szalonban, de más városokban, községekben is kiállított. Résztvevője volt 1945 után a megyei és területi tárlatoknak. Külföldön önálló kiállítása Zomborban volt. Képeit bemutatták Párizsban, Montreaux-ben, Szimferopolban.

Kedvenc témája volt Baja és környékének élete, a Duna vidéke, s szívesen készített portrét. Főleg a Duna-táj hangulatos megjelenítésére törekedett, a vizek, ártéri erdők, holtágak, szigetek világát festette. Erről így vall: „Sietnem kell. Szabályozzák a Dunát. Nem nőnek új kristályhomokú zátonyok, ritkán pihen meg rajtuk a vízimadár. Móric-Duna, Cserta, Káposztás, Simon-Duna mesehangulatú morotváit feltölti az iszap, betelepíti az erdész ... Vízmosta partok ritkábban szakadoznak ... Sietnem kell! Jég-borotválta erdők, vízmosta gyökerek, korhadt tőből sarjadó új vörös hajtások, kék-fekete vadvizek világa vár, hogy arcképét megfessem. Érzem ezt olyan izgalmasnak, mint egy önarckép-sorozatot, helytörténeti kutatást, vagy a vadak rezervátumi védelmét.”

Nem az volt a célja, hogy utánozza a természetet, amely szeszélyes, de tökéletes. Saját belső látomását festette meg a maga képére, látlelet helyett élményt adott nyomasztó, lehangoló, serkentő és megnyugtató színeivel, fényhatásaival és szerkesztésének harmóniájával. Szelíd szépségű képei megérintenek a természetből táplálkozó emberi humánum szellemével. Dr. Hortobágyi Tibor biológus, egyetemi tanár a növények és vizek ihletett festőjének tartotta, és növényt is elnevezett róla (Coccomenas Éberii nova species).

Több műfaj iránt érdeklődött, erről tanúskodnak olaj képei, vízfestményei, faragásai, domborításai, mintázásai, sgraffitói. Restaurált freskókat és műemlékeket. Tervezett és készített bútorokat, kovácsoltvas műveket. Rajzolt karikatúrákat és képes útinaplót múzeumokról, műemlékekről. Mestere volt az alkalmazott grafikának. Fő kifejezőeszköze a pasztell. „Apámnak gyúrtam színes krétákat gyermekkoromban. Megszerettem. »Fiam ez a maga szerszáma, tartson ki mellette« - hallottam húszéves koromban mesteremtől, Rudnay Gyulától. Több százados francia pasztellek változatlan frissessége erősítette a szerszám becsületét bennem. Bátorított Nagy István atyai barátsága és példája: merte a pasztellre bízni életművét ő is. Rippl-Rónai is” - vallotta a művész erről a rendkívül kényes, általa szeretett technikáról.

Sokat járt külföldön, Angliában, Ausztriában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Egyiptomban, Franciaországban, Görögországban, Jugoszláviában, NDK-ban, NSZK-ban, Olaszországban, Romániában, Spanyolországban és a Szovjetunióban, de mindig hazavágyott. „Messze csavargásokból hazaérkeztem - érzem -, amikor a gemenci erdők tisztelegnek az

75

T