Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok - Bajai dolgozatok 11. (Baja, 1996)
Kohn Sámuel főrabbi
mus, akik meggyőződéssel vallották az ősi hitet, de nem zárkóztak el az élet teremtette változásoktól sem. Ennek a mérsékelten haladó, de mérsékelten konzervatív iránynak egyik kiváló képviselője volt Frankel Zakariás drezdai rabbi, aki az 1854-ben megnyílt boroszlói rabbiszeminárium élére került. Ezen középirányzat szellemében nevelt ott egész papi generációkat. Legjobb tanítványa Kohn Sámuel volt, aki úgy tanulta nagy tanítójától - és maga is úgy érezte -, hogy a mérsékelt középúton haladó zsidóság egyenes folytatása az ősinek, és erről, az általa egyenesnek felismert útról nem tért le. Jelentős egyházpolitikai tette az országos zsidó kongresszus előkészítése. Az 1868/69. évi zsidó kongresszuson összecsaptak az ellentétes felfogások. Itt Kohn a bölcs mérsékletet képviselte. Ennek a kongresszusnak egyik igen jelentős eredménye az Országos Rabbiképző Intézet megalapítása. Az intézet létesítésének előterjesztője volt, és 1877-ben meg is nyitotta ünnepi beszéddel a zsidó főiskolát. A rabbiképző felső tanfolyamán a homiletikát (az egyházi beszéd elmélete és története) adta elő. Higgadt, bölcs és tapintatos ember volt, hiszen irányelvéül is a bölcs mérsékletet választotta. Összhangban tudott működni különböző felfogású paptársaival, diszharmónia sem támadt köztük soha, mint ahogy a hitközség egyházi és világi vezetői között sem. Beszédeiben higgadt és bölcs volt, kerülte a hatáskeltést, egyszerű szavakkal hirdette a vallási, hazafias, erkölcsi és társadalmi igazságokat. Inkább az értelemre, semmint az érzelemre akart hatni. Külön hitszónoki érdeme az, hogy a Bachkorszakban németnek nevelt fővárosi zsidóságnak magyar egyházi beszédeket mondott, magyar nyelvűvé tette a pesti szószéket. Magyarul állított ki bizonyítványokat, és elsők közé tartozott, aki magyarul oktatta a vallástant. írói hajlama, kutató természete irodalmi szárnypróbálgatásokra késztette, ezek részben kéziratban maradtak, részben megjelentek folyóiratokban. Jeles tudós volt, a történelemtudomány elismert művelője. Első jelentősebb munkája 1863-ban jelent meg. Aztán három úttörő műve a szamaritán nyelvészet témáiban, amelyet egyetemi tanulmányai óta nagy szakavatottsággal művelt (1865, 1868, 1875). Mózes öt könyve alapján álló szigorú zsidó szekta nyelvével foglalkozott. Erejét ezután arra fordította, hogy megírja a magyar zsidóság történetét. Sok és fáradtságos kutatást végzett a témában mindenütt, ahol adatot találni remélt. „Mások, ha építeni akarnak, megkapják a kész téglát, nekem még előbb téglát is magamnak kell összehordanom” - mondta erről a munkáról. Adatgyűjtése közben ismertette a Magyar Nemzeti Múzeumban talált héber kéziratokat 1877-ben, majd a magyar történelmet is megvilágító Héber kútfor-120