Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Böngészem a feliratokat, megakadok egy szón: chetty. Nem értem. Mellettem egy fiatal fiú, diáknak látszik, forgolódik körülöttem, látszik, szeretne beszédbe elegyedni. Megkérdem, mi az a chetty. „Ön nem tudja, mi az a chetty?" - kérdezi bámulva. Sejtelmem sem volt róla, azt hittem, valamilyen Buddha szent. „Ceylon őslakói." - magyarázza tovább, s érzem, hogy roppantul lesajnál, hogy nem tudom, mi az a chetty. No majd én kérdek valamit: „Hát ön tudja, kik azok a magyarok, mert én magyar vagyok." Most őrajta a sor bevallani, hogy semmit sem tud a magyarokról. Kezdtem magyarázni. Valamilyen angol college felső osztályába járt, de azért földrajzi ismerete[i] igen gyöngék voltak. Valahogy megmagyaráztam, hogy Európa közepén vagyunk. Igen megbarátkoztunk, bemutatott bátyjának is, aki múzeumi tisztviselő volt. Az már intelligens fő, annyit tudott, hogy valamilyen osztrák néptörzshöz tartozom. Közben egy öreg szolga hozza a vendégkönyvet, hogy írjam be a nevemet. Fellapozom a könyvet, a sok aláírás, közben nagy angol nagyságok, politikusok, katonák nevei. Fogom a tollat, hirtelen eszembe jut, van háromféle nevem. Van egy becsületes nevem, van egy hajónevem, van egy colombói nevem a partraszállási igazolványon. Természetesen az elsőt írtam a vendégkönyvbe. Adtam neki 10 cent borravalót, igen köszönte. Azután a fiú kalauzolt a múzeumban. Végül megkérdeztem, mi a legértékesebb tárgy a múzeumban. Vezet, vezet, végül odavisz egy fakerevethez. Egyszerű faalkotmány, szép faragásokkal díszítve. Kérdezem, miért ez a legértékesebb. „Mert ez volt az utolsó független szingaléz király ágya" - volt a válasz. Egyszerre megértettem a nagy angol birodalom minden baját, problémáját. Ez a fiatal diák egy múzeumban, amely tele van gyönggyel, drágasággal, megmutat nekem egy egyszerű faágyat, mint ami a legértékesebb. A nemzeti öntudat fölébredt Indiában, ez nem fogja engedni az örökös gyarmati viszonyt Angliával szemben. Elhagyva a múzeumot, villanyosra ültünk, úgy mentünk a kikötő felé. Útközben egy egész zsákra való gyümölcsöt vásároltam össze. Banán, ananász, kókuszdió, az a bizonyos sárgadinnye, s sok mindent. A diákom alkudott, hogy alig 1 dollárt fizettem az egészért. A parton megkérdi kis ismerősöm, hogy vajon vannak-e ilyen magas házak nálunk is, mint a tengerparti hotelek. Megígértem, hogy küldök neki pár látképes lapot Budapestről, hogy nálunk is vannak ilyen házak. Elküldtem neki a Klotild-paloták képét. Öt napi szenelés után elbúcsúztunk a szép Ceylon szigetétől. A tenger állandóan viharos. Erős monszunszelek. Megkapóan szép látvány: 5-6 m magas hullámok, haragos sötétkék színű tenger, a repülő halak százai csapódnak ki a hullámhegy oldalán, röpülnek hosszabb-rövidebb távolságig. Állandóan a korlátnál tartózkodtam, néztem, néztem a hullámzó tengert, olyan lenyűgözően szép. A hullámok különböző alakjai eszembe juttatnak annyi-annyi elfelejtett 70