Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

gyarázza. Akkor kezdtem csak érteni a dolgot. Hát ha még egy írrel találkoztunk! Lassan kiirtottuk az erdőt, megkezdődött a planírozás. Ez kubikus munka. Utána ástuk a mély árkokat, a lőállásokat. Majd deszkát fűrészeltünk nagy gerendákból, állásokat készítettünk. Ekkor az ácsmesterségben kontárkodtunk. Szívesen dolgoztunk, mert már előre örültünk a munka utáni fürdőzésnek és a vasárnapoknak. Fürdeni sokáig nem lehetett, mert a víznek meglehetősen nagy a sótartalma, s igen hamar elbágyasztott. Hanem a tisztasága csodás. 3-4 m mélyre tisztán láttunk. Legkedvesebb szórakozásunk volt, elmentünk a hajóhidra, s néztük a tenger életét. Színes tengeri csillagok másztak a fenéken, imott-amott egy rák, s a legkülönösebb alakú halak. Egyik olyan, mint egy tökéletes gömb, csak az apró feje, s rövid farka nyúlik ki belőle, a másik hosszú, mint egy fonál. Jönnek a csikóhalak, s a legváltozatosabb alakok és formák. Néha bejöttek az öbölbe hatalmas, 8-10 méteres halak. Valamilyen cetek. Ilyenkor menekültek ki a csónakázók a partra. Vasárnap kirándulásokat tettünk a sziget túlsó végébe. Midőn először voltam ott, előttem a mérhetetlen óceán, s a hosszú, lassabban jövő hullámok zúgtak, mintha a Végtelen üzenetét hoznák, titokzatosan, rejtelmesen, olyan kicsinek, oly porszemnek éreztem magam. Fürödni itt már nem volt kellemes. A fenék telve apró, bokorszerű növényekkel; fantáziánk már cápákkal s más szörnyekkel népesítette be a békésen hullámzó tengert. Hanem ha vihar volt! Több méteres hullámok hömpölyögtek a part felé, mintha el akarnának mindent nyelni; de a szikla dacolt, s millió, millió csöppre törtek össze az előbb még büszke hullámok. A szigeten több erődítmény volt, helyesebben a romjai, amelyek az egykor oly hatalmas vladivosztoki erőd külső övét alkották, amelyeket az orosz-japán béke után az oroszoknak le kellett rombolniuk. Mindenütt hatalmas kaszárnyák, amelyeket különböző intézmények foglaltak el. Volt az amerikaiaknak telepük, az angoloknak japánoknak, sőtt még az oroszoknak is. Az amerikai vöröskereszt egylet egyrészt kórházat állított föl, másrészt a forradalom zavaraiban szülőiket vesztett gyermekeket gyűjtötte össze. Elvitázhatatlan, hogy az amerikaiak sok jót tettek, ruhát, orvosszereket, élelmiszert adományoztak, de ezek csak apró morzsák azon mérhetetlen nyereséghez képest, amelyhez a háborúban, s a háború után jutottak és most is jutnak. És értettek hozzá, hogy ennek az amerikai jó szívnek a hírét elterjesszék. Láttam egy esetet, midőn egy motorcsónak egy beteget hozott a városból a szigeten levő amerikai kórházba: a hajóhídon ott volt a kórház vezetője, két alorvos, 34 ápoló és 7-8 fényképezőgép. És pár hét múlva hozták az amerikai illusztrált lapok a bizonyítékot: „A mi jó szívünk"-ről. Azok a szegény orosz gyerekek! Anyagilag el voltak látva, az igaz, de tovább az amerikai gondoskodás nem törődött. 51