Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

hogy az első impressziók a legélénkebbek, a legszebbek. Visszafelé már nem láttam semmi szépet. Piszkos vasúti kocsik, egyhangú, unalmas pusztaság, fáradt arcok. Hiába, ami szépség van, az csak bennünk van. Ha fáradtak, ha beteg lelkűek vagyunk, akkor nincs szépség, nincs harmónia. Penzában újra pár napig álltunk. Penza volt a munkára menők elosztó helye. Újra a barakkfalakat olvastuk. Egy éve, hogy itt jártunk. Hogy megsokasodtak a nevek! Sok név mellett olvasom, jöttünk ebből, abból a táborból, megyünk hazafelé. Ugyan hányan jutottak haza, s hányan pusztultak el az embertelen munkákban? Penzai tartózkodásunk alatt a legkalandosabb hírek jöttek hozzánk. Bányába visznek, Archangelszk vidékére vasutat építeni, a frontra, a hátsó vonalakat kiépíteni stb. Rövidesen újra vonatra ültünk, s megindultunk ismeretlen rendeltetési helyünk felé. Még mindig a nagybizonytalanság. Később hallottuk, hogy a Jekaterinoszlovi guberniába megyünk vasutat építeni. Áthaladtunk Szinelnikovon. Ez Rosztov-Kiev, Moszkva-Sebastoplo fővonalak keresztezési helye. Rengeteg utas, sok katona, a fekete-tengeri flottához vonuló tengerészek. Velünk már nem sokat törődnek. Azaz mégis. Ekkor jött Bruszilov generális sikeres támadásainak a híre. Az újságok hatalmas számokat közölnek. Százezrekre menő hadifogoly, az elfogott ágyúk ezrei. Gúnyolnak bennünket. Nemsokára Budapesten és Bécsben lesznek. De azért már fáradtak a háborútól. Midőn már nem győztem a gúnyolódást, odamondtam az egyik orosznak, még jó pár évig várhatnak a békére, az szinte dührohamot kapott. Ordított, hogy fel kellene akasztani engem, mert még nem elég a háborúból. Nagy csődület támadt. Igen ellenséges kifakadások hallatszottak, s igyekeztünk egy távolabbi helyre vonulni, mert a tengerészek igen verekedő hajlandóságot mutattak. Örültünk, hogy vonatra ültünk. Pár állomást mentünk, egy kis állomáson leszálltunk. Itt kocsik vártak ránk, s kocsin mentünk a rendeltetési helyünkre. Vasárnap délután volt. Több kisebb községen haladtunk át; mindenütt nagy föltűnést keltett a hosszú kocsisor. Voltunk vagy 200-an. Az egyik községben előtáruló képet sohasem tudom elfelejteni. Az egész község ittas volt. Aprajanagyja, öregje-fiatalja. Az asszonyok minősíthetetlen kifejezéssel hívtak magukhoz. Igaz ugyan, hogy a háború ideje alatt az egész Orosz Birodalomban alkoholtilalom volt, de vodkát (gabonapálinkát) főztek titokban minden községben. Késő délután eljutottunk rendeltetési helyünkre, Szergijevka községbe. Szergijevka nagyobb község; már rendesebb épületek, kőházak, a falun kívül szélmalmok, egész kellemes benyomás. A faluba érve szedelődzködünk. Nagy föltűnés, körénk csoportosulnak; vannak köztük vakációzó diákok a szomszéd városi középiskolákból. Megszólítom az egyiket, érdeklődöm, mit tanulnak. Az csodálkozva néz rám, hogy közöttünk tanáremberek is vannak, s mindjárt szalad újságolni szüleinek; apja a község másodlelkésze volt. 28