Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

A koszt nagyon rossz volt. Kásaleves délben, este fekete kenyér. Munkára jelentkeztem a vasgyárba. De midőn elbicegtem a gyárba, rám se néztek, viszszaküldtek. Eladtam a szvetterem, vettem fehér kenyeret. De nem mertem tisztán fehér kenyeret enni, mert nagyon hamar elfogy, hanem egy szelet fekete kenyérre tettem egy vékonyabb fehéret. Ez volt a vajas kenyerünk. Egy alkalommal sírt mentünk ásni egy páran. Meghalt egy fogoly. Ma neked, holnap nekem. Fásultan álljuk körül a sírt. Egyszerre távolból egy civilruhás csoport közeledik felénk, s integetnek, hogy várjunk. Várunk, közelebb jönnek, látjuk, szegény emberek, asszonyok. A férfiak hoznak valamit, egy kis koporsót. Orosz szokás szerint nyitva, csak a sírnál teszik rá a koporsófedőt. Egy kisgyermek fekszik benne, mintha aludna. Megkérdik tőlünk, szabad-e a kis halottat is a sírgödörbe tenni. Némán intünk. Befödik a kis koporsót, leengedik a fogoly katona fejéhez. Nálunk egy szem sem marad szárazon. Egy fogoly, egy katona, akit ki tudja, honnan vetett ide a vihar, talán kisfia siratja. Fejénél egy kisgyermek, rövid életében is talán mennyit szenvedett. Szedtem egy pár szál mezei virágot, a sírba tettem. Elmondtunk egy kis imát, ők oroszul, mi magyarul, s elbúcsúztak tőlünk. Betakartuk a sírt, nem temetőben volt, hanem a mező szélén, ma jel nincs rajta, a mező virága takarja, csak a Mindenható tudja, hogy ott pihennek: egy szegény sokat szenvedett fogoly, s egy ártatlan kisgyermek. Elgondolkoztunk az életen, az élet értelmén, s csak egy ige nyújthatott vigaszt: Uram, legyen meg az akaratod. Nem sokáig voltunk itt. Július közepén útnak indítottak Turkesztánba. Európában az úton mindenütt a megszokott kép. Az állomásokon hadba vonuló katonák, sebesültek, az állomás mellett lafkás asszonyok (kofák). Még bőségben minden. Pár kopekért lehetett venni tojást, vajat, sült csirkét. Minden állomáson a tea készítésére forró víz (kipiatok). Hosszabb ideig Penzán állottunk. Penza volt a hadifoglyok elosztó állomása. Hatalmas barakkok, a falak tele ezer és ezer címmel. Minden hadifogoly, aki csak áthaladt, a barakk falára írta nevét. Egész időnk azzal telt el, hogy kerestünk ismerősöket. Pár nap után elindultunk rendeltetési helyünkre, egyelőre mi magunk sem tudtuk hová. Nem is nagyon érdekelt. Nagyobb élénkség csak akkor volt köztünk, midőn Szizránnál átmentünk a Volga hídján. Kellő respektussal bámultuk Európa legnagyobb folyóját. Vonatunk lassan délnek kanyarodik Orenburg felé. Ázsiában vagyunk már, a misztikus, rejtelmes Ázsiában. A vidék képe megváltozik. Nagy, füves steppék, augusztus elején vagyunk, teljesen leperzselve. Sehol semmi élet. Nagy néha egy kirgiz poroszkál lóháton a töltés mellett, feje, nyaka erősen befödve. A hőség nőttön-nő. Lekerülnek a felsőruhák, alsóruhában ülünk. Amint egy állomásra érünk, az egész társaság szalad a víztorony felé. A mozdonyitató alá állunk, egy kis zuhany, jönnek az őrök, kiabálnak, mi vizesen szaladunk a kocsiba, legalább egy időre vége a nagy izzadásnak. 18