Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Gomelben új kötést kaptunk az állomáson. Orosz diákok segítettek a kötözőhelyen; midőn a fiúk megtudták, hogy tanár vagyok, az orvos ugyanis tudott németül, és beszédbe elegyedtünk, mind hozzám jöttek, s akartak a kötözésnél segíteni. Megköszöntem a szívességük. Kezembe nyomtak két mankót, s én ezután mankón, féllábon jártam az orosz földet. Közben a vonat tolatott, s nem tudtam a kocsim megtalálni. Találomra egy személyszállító kocsiba léptem, ahol csak oroszok voltak. Nem valami jól éreztem magam, igyekeztem feltűnés nélkül az első szakasz legfelső fekvőhelyén elhelyezkedni, és békén meghúzódni. Közeledett az orosz karácsony is. A civilek nagyon sok kalácsot hoztak, és az orosz katonák minden alkalommal nekem is juttattak egy részt. Végén egészen megbarátkoztunk. Leszálltam a harmadik sorból, s kinézegettünk az ablakon. Kérdezgették tőlem, van-e nálatok ez vagy amaz? Szélmalom, gyár stb. Végül hadi dolgokra került a sor. Ugyanabban az ütközetben sebesült meg, ahol én, s azt állította, hogy mi dum-dum golyóval lőttünk. (Reszelt végű, roncsoló hatású golyó.) Én viszont róluk állítottam ugyanazt. Természetesen az egész beszélgetés nem állott egyébből, mint nasi (mienk), vasi (tietek) dum-dum. Megérkeztünk Charkovba, Ukrajna fővárosába. Élénk, mozgalmas utca. Nagy város 250.000 lakossal. Lóvonaton vittek a kórházba, a reáliskolába. Bámulva állottam az épület előtt. Hatalmas épület, gyönyörű dísztermek, linóleummal bevont padlók. Nem gondoltam, hogy ilyen iskolák legyenek Oroszországban. Egyik első emeleti teremben helyeztek el. Az oroszok megengedték, hogy az intelligens legénységi emberek egy szobába kerüljenek. Megismerkedtem lakótársaimmal. Egy féllábú magyar jogász, dr. Péter Aladár Erdélyből, Návai Adolf tanító Felvidékről, egy félkezű német mérnök Westfaliából képezték a szűkebb társaságot. Az első időben végtelenül fáradtan csak feküdtem és aludtam. Már nevettek a többiek rajtam. Rip van Winklé-nek hívtak. Később lassan kipihentem magam, néztem az élettel és mozgással teljes charkovi utcát. Elhallgattam a télen a városba szorult varjak károgását, rengeteg volt belőlük. S lassan kezdtem részt venni a társalgásban. Levágattam szakállam, a betegápoló nővér (szesztra), az intézet igazgatójának a leánya, egészen meglepődött, amidőn fiatalos arccal (24 éves voltam) megjelentem. Beszélgettünk. Érdekes, hogy a foglyokból minő törhetetlen optimizmus nyilatkozott. A szobánkban lévő nővér jól beszélt németül és franciául, felolvasta az orosz lapokból a hadijelentéseket. A szerb frontról szólt a jelentés, a mieink nagy visszavonulásáról [az] 1914. év végén. Nevettünk. Hogy hazudnak az orosz lapok! Hiszen a fronton még Belgrád elfoglalását ünnepeltük. A nővér még meg is haragudott ránk. Egyszer aztán kezembe akadt egy illusztrált orosz lap, hozta a visszavonuló osztrák hadak útját. Itt egy tábori konyha, 14