Kőhegyi Mihály - Merk Zsuzsa (szerk.): Mészáros Lázár emlékezete. Az 1991. március 13-ai tudományos ülésen elhangzott előadások - Bajai dolgozatok 8. (Baja, 1993)
Varsányi Péter István: Mészáros Lázár hadügyminiszter és a bácsi őrvonal szervezése
Az emigrációban Mészárosnak bőven volt ideje arra, hogy a Délvidéken 1848 nyarán történtekről, annak okairól elmélkedjen. Most csupán a gondolatmenet vázlatos áttekintésére szorítkozunk. A belső viszálynak, amely 1848 júniusától csapott át felkelésbe, szerinte az egyik oka az volt, hogy Magyarország nem rendelkezett Franciaország „népfaj - egységével”, „népszellemével”, aminek következtében nem alakulhatott ki „egy közös nagy eszme” (vélhetően a liberalizmusra gondol szerzőnk). A magyar politikai vezetés helyzetét így az nehezítette, hogy 1848-ban nem vette tekintetbe sem az ország „rossz földrajzi helyzetét”, sem a „más érdekű és ellenszenvű népfajok” létét.4 A magyar politikai nemzet (hungarus patriotizmus) programadói abban reménykedtek, hogy a szabadságjogok kiterjesztéséért cserébe a hazai nemzetiségek önként korlátozzák politikai vagy nemzeti céljaikat. A kettő közül — a nemzeti és szabadságeszme — nyilván az utóbbi, a nagyobb érték választása lesz a valószínűbb.5 A szerb felkelés ennek az illúziónak a szertefoszlását jelentette. Becsületes lelkületűk, igaz: „rövidlátó politikájuk mellett” — írta Mészáros Lázár — el sem képzelték, hogy amikor megosztják jogaikat és kiváltságaikat a más nyelvűekkel, amikor őket tulajdonosokká tették, akkor „csupán az egy nyelv miatt” ez a „tőlünk oltalmazott, más hitű faj” ellenünk forduljon.6 A kérdést természetesen nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. A nemzetiségi vidékeken volt bizalmatlanság bőven, arra okot szolgáltató hibás lépés ugyancsak. Itt volt például a nemzetőrség intézménye (Urbán Aladár szerint is a 48-as forradalom egyik legsajátságosabb, de legellentmondásosabb intézménye. Nemzetiségi vidékeken még inkább az!). Mészáros Lázár különben sem volt kibékülve a nemzetőrséggel, tekintve azt, hogy „... erély-kifejtés hiánya miatt” fegyveres testületként képtelen volt elnyomni a felkelést.7 Ahogy azonban a megyék ezt a kérdést felfogták, azzal csak a bizalmatlanságot fokozták. (Érdemes összevetni nézetét Csernovitséval, aki a zombori polgármesternek, a szerb nemzetőrökkel kapcsolatos ódzkodására így válaszolt: a szerb felkelők egyik mentsége a „nemzetiségek elleni gúny” és rágalom; az új kor szellemének „békítőnek, engesztelőnek kell lenni”.8) A hadügyminiszter természetszerűen másképp is mérlegelt: erre a testületre a magyar katonai vezetés teljes értékkel nem számíthat, „... más szerekről kellett gondoskodni”.9 Csakhogy a Délvidéken határőrezredek voltak, sorkatonaság, magyar honvédek egyelőre ott nem állomásoztak. A felfegyverzett határőrezredek, a németbánátiak, az oláhbánátiak és — legalábbis Mészáros szerint — a péterváradiak felingerelve a szerb „emissáriusok” által, szembefordultak velünk. A lényeg az, hogy „... a rácok féktelensége nőttön nőtt”.10 Hogy a szerb vagy a magyar fél volt-e a kezdeményező? 4 Mészáros Lázár: Eszmék és jellemrajzok az 1848/9. forradalom eseményei- és szereplőiről. Pest, 1871. 14. 5 Gergely András: A nemzetté válás programjai. In: Egy nemzetet az emberiségnek. Bp., 1987. 110. 6 Mészáros Lázár emlékiratai. Pest, 1867.1. 28. 7 Uo.1.61. 8 Arhiv Vojvodine, Sr. Karlovci. Backo — Bodroska zupanija, 1848. zup. odbor 422. sz. Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csemovits Péter politikai pályája. Békéscsaba — Szeged, 1988. 129- 130. 9 Mészáros Lázár emlékiratai I. 61. 10 Uo. I. 132-133. 45 1
