Merk Zsuzsa (szerk.): Emlékkönyv a bajai múzeum 50 éves évfordulójára 1937-1987 - Bajai dolgozatok 6. (Baja, 1989)
Kőhegyi Mihály: A bajai múzeum szerepe Észak-Bácska régészeti kutatásában
szarmata és a fajszi avar temetőben végzett ásatása a fontosabb.70 1955-ben Zalotay Elemért nyugdíjazták, és ismét régész nélkül maradt a múzeum. 1956-ban Kiss György került a múzeum élére, aki régész volt, de néhány hónapos ittléte alatt más munkák foglalták le idejét. Elhelyezése után nem volt régésze Bajának. 1958 nyarán én kerültem vissza egykori múzeumomba. Ennek bizony hovatovább 30 esztendeje. Sáfárkodásom három évtizedét nem nekem kell megítélnem.71 Ezt majd elvégzi az utókor. Végezetül és búcsúzásul megpróbálom elmesélni a madarasi halmok feltárását. 1968-ban halt meg apai nagyanyám, nagyszüleim közül az utolsó, és vele halt az ifjúságom. Hiszen ő őrizte még szemének rejtett zugában — édesanyámon kívül — első lépéseimnek csetlését-botlását, gyermekké, majd felnőtté válásomnak megannyi állomását. Magának való, szótlan néni volt, életünkben talán ha összesen néhány órát beszélgettünk. Egyvégtében két mondatnál soha nem mondott többet. Három alkalomra emlékszem mindössze, amikor ,,mesélt”. Mindig a saját életéről, piacra járásáról, nagy vásárlásokról-eladásokról esett ilyenkor szó. Sűrűn meglátogattam betegágyánál. Utolsó napjait élte már, amikor egyszer megkérdeztem tőle: — Altómami (így neveztük egymás közt a családban), mi volt magának a legnagyobb dolog eddig ezen a világon, és mit ér egyáltalán ez az élet ? És akkor azt mondta: —- Kisfiam — mert közel negyvenéves fejjel is az maradtam neki —, nyisd ki az ajtót! Kicsi, alacsony, gerendás házunk volt, vakajtós. Azt hittem, félrebeszél, mert többször előfordult vele az utolsó napokban. De azért megtettem, amit kívánt. És akkor azt mondta: — Most pedig csukd be! — Becsuktam. — Látod, csak ennyi — mondotta. Csak ennyi, semmi több ? — döbbentem meg én. Ha egyetlen ember küzdelmes, sokszínű, ezergyökerű élete, majd évszázadot felölelő tevékenysége csak ennyi, hát akkor mit akarunk mi, akik néhányan arra tettük az életünket, ha későn, ha csonkán, ha senkinek, mégis megpróbáljuk megérteni, látni és láttatni valahai népek és tovatűnt századok életét, dolgos hétköznapjait és ritka ünnepeit. . . A madarasi falu végen, közvetlenül az országhatár szélén, 72 mesterséges domb emelkedik. A 72 halomból álló temető két nagyobb csoportra oszlik. A déli halmok nagyobbak és egymástól aránylag messze vannak. Átmérőjük 10—30 méter, a magasságuk a 4 métert is eléri. A terepen már több száz méterről jól látszanak. Ezzel szemben az északi halomcsoport nagyjából-egészéből három sorba rendezett, a halmok kicsik (6—12 m átmérő, 20—80 cm magasság) és aránylag kis területet foglalnak el. Bizony sok földmunka az, amíg lejutunk a lényegig: a sírig. Sajnos mindegyik kivétel nélkül rablott. Legtöbbje nem is egyszer, és a régészeknek csak töredékeket hagytak. Amikor már a második, harmadik ilyen déli nagy halmot ástuk, elspekuláltam rajta, hogy próbáljunk talán fordítani a dolgon: menjünk el az északiakhoz. Azt gondoltam, hogy ha ezeket a nagyokat, amelyek nyilván nem akárkiket takarnak, bántalmazták, 42
