Gonda Béla: Türr tábornok születésének száz éves évfordulójára (Baja, 2008)
Függelék - Merk Zsuzsa - Rapcsányi László: A múlt ébresztése
222 költöztünk Nagyapával és Nagyanyával. Elindult a hajókaraván, Gábor és Kata kétségbeesetten zokogtak, és a többiek szemében is a meghatottság könnyei csillogtak. Ki tudja, visszatérünk-e még ide, meghitt otthonunkba, és mi vár ránk az elkövetkezendő nehéz időkben? Kikanyarodtunk a Dunára. A Vándor, a kis vontatómotoros zakatolva erőlködik az erős sodrásban. A híd még áll, bár az angol bombák erősen megrongálták. - Ezt is már csak a gondolat tartja - mondja Nagyapa, mikor a híd alatt úszik át a hajókaraván. Lélekben mindenki elbúcsúzik Bajától. A koppányi kanyarban még egy pillantás a híd roncsaira, a város panorámájára, azután az is eltűnik a szeműnk elől. Az őszi nap még tűrhetően melegít. Elővesszük a kártyát, amelyek különböző népviseleteket ábrázolnak, és elszórakozunk a hajó tatján. A rendelet szerint a hajónak Szekszárdra kell mennie.” A 17 éves Knézy Tamás emlékei mellett egy Hadműveleti menekült igazovány (nyilvántartási száma 538/1944.) igazolja a menekülés újabb állomását. Eszerint Szekszárd város igazolja, hogy „dr. Knézy Lehel 1877- ben Zomborban született, foglalkozása ügyvéd, Baja városból menekült el, és egy feleség családtagjáról gondoskodik. Élelmiszerjeggyel el van látva Bajáról 1945. január 1-ig.” A dátumozás: Szekszárd, 1944. október 19. A polgármester nevében egy tanácsnok írta alá. A körbélyegző szövege: Tolna Vármegye, Szekszárd, megyei jogú város. Knézy Tamás érzékenyen figyelt bizonytalan helyzetű családja minden rezdülésére. Látta és tudta a felnőttek szorongató aggodalmát, de írását a fiatalos lendület, a menekülés kalandos izgalma teszik könnyed, friss ízű krónikává. Az Ő emlékezését tovább követve láthatjuk Knézy Lehel sorsát is. „Időközben rendelet érkezett, mely szerint a Folyammérnöki Hivatalnak Siófokig kell továbbmenni. Több mint 2 hetes itt-tartózkodás után fölszedtük a horgonyt, és megindultunk. Esténként Nagyapa, miután a hajóablakot elsötétítette, tanítgatta Gábort az írás és olvasás mesterségére. Velem is foglalkozott, már amennyire lehetett. Pár nap múlva elértük a Sárvíz torkolatát, ahová a hajókaraván be is ment, és a Sióagárd nevű falucskánál horgonyt vetett. Itt már jóval változatosabb volt az élet. [...] Arról volt szó, hogy néhányan kiköltöznek a faluba. Mi nem költöztük, mert akármikor jöhetett volna rendelet a továbbmenetelre. Csakugyan így is történt. Egy szép napon a hajókaraván egyik része kitolatott a Sárvízből, és egy Sió nevű bajai vontató által húzva elindultunk tovább, Siófok felé. Ezen az úton semmi említésre méltó nem történt. Siófokra érve Apu nekilátott a lakáskeresésnek. Nemsokára beköltöztünk egy frissen felépült, még nem egészen kész ház első emeletére és földszintjére. Itt rajtunk kívül senki sem lakott. [...] Itt azonban nem sokáig laktunk. Szombat délután költöztünk be. Másnap, vasárnap délelőtt békésen beszélgetve üldögéltünk az egyik szobában, amikor hatalmas robbanás reszkette meg a levegőt, és a frissen üvegezett ablakok egytől egyig elrepültek. No, hamar összepakoltuk a holmit, és lehurcolkodtunk a pincébe. Jönnek az oroszok!...” Egy igen érdekes dokumentum, mely Knézy Lehel nevére állítódott, érzékelteti a kor emberének napi gondjait, és beszédesen szól: „Havatalosan igazolom, hogy dr. Knézy Lehel, bajai illetőségű ügyvéd 1944. XI. hó 29-től 1944. XII. hó 3. óta az orosz megszállás alatt a mai napig a községben tartózkodott. Ez idő alatt az elöljáróság tudomása szerint semmiféle politikai tevékenységet nem fejtetett ki, és az orosz hadsereg helyi pa
