Kovács Zita (szerk.): A Türr István Múzeum kincsei. A bajai múzeum 20. század képzőművészeti gyűjteménye (Baja, 2002)
vonzáskörébe gyűjtött számos mestert: Berény Róbertét, Bernáth Aurélt és Szőnyi Istvánt is, akiket rabul ejtett e lírai, meditativ szemlélet. Az elvontabb tartalmak oldott, poétikus ábrázolásával, humanizmusukkal, festői igényességükkel megteremtették a posztnagybányai iskola új vonulatát. A posztnagybányai iskola vonzáskörébe tartozik ugyanakkor néhány olyan festőnk is, aki a speciális nagybányai ízeket az École de Paris-ból származó francia aromákkal (a formaproblémák önállósulásával) fűszerezte. Márffy Ödön és Vaszary János e korszakhoz kapcsolható alkotásaira nem a pillanatnyi látvány, hanem az emlékké vált élmények tisztán festői, akvarellszerű, vázlatos megfogalmazása jellemző. A korszak hivatalos festészete az olasz neoklasszicizmus jegyében fogant római iskola volt. Noha nagyon messze állt a kor avantgárd irányzataitól, egy olyan újfajta európai szemléletet képviselt, mely monumentalitása, realizmusa által a hivatalos (állami és egyházi) falképfestés művelésére kiválónak bizonyult. A római iskola uniformizálható szellemiségéhez olyan alkotók tartoztak többek között, mint Domanovszky Endre, Medveczky Jenő, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Szabó Vladimír, Szőnyi István. Az iskola egyik legnagyobb formátumú képviselőjének, Aba-Novák Vilmosnak a festészete azonban - paradox módon - nem szűkíthető le a mozgalom célkitűzéseire. A két világháború közötti korszak legsajátosabb fejezete az expresszionizmushoz kapcsolható. Ez az expresszionizmus azonban merőben mást mutat, mint az irányzat 1919 előtti magyar képviselői (Nemes Lampérth József, Tihanyi Lajos, Uitz Béla). A magányos nagy mesterek jellegzetes magyar jelenségével állunk szemben, amikor e fejezet szereplőiről, Derkovits Gyuláról, Egry Józsefről vagy Farkas Istvánról beszélünk. Folytathatatlan, utánozhatatlan egyéni felfogásuk elhatárolja őket a pontosan definiálható, tiszta irányzatoktól. Derkovits és Egry expresszionista ihletettségű festészete a húszas évek elején indult, de kiteljesedése a harmincas évekre esik. Ebben az évtizedben alkotta legjobb műveit Farkas István, és ekkor élte virágkorát a posztnagybányai iskola is. A római iskola az 1920-as évek végétől a második világháborúig működött, miközben természetesen egy-egy festő egyszerre olvasztotta művészetébe a posztnagybányai és a neoklasszicista (Szőnyi István) vagy az új tárgyiasság és az École de Paris tendenciáit (Vörös Géza). A két világháború közötti magyar festészet történetének sokarcúságát, meghatározó vonásait felmutatva talán könnyebben válik áttekinthetővé a Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteményének e kötetben bemutatásra kerülő metszete is. Tekintélyes anyagot tár elénk e gyűjtemény, az mégsem zsúfolt, mentes az ismétlésektől, s szerencsés szelekciójával kiegyensúlyozott képet nyújt a 20. század első évtizedeinek magyar képzőművészeti életéről. Kovács Zita
