Kovács Zita (szerk.): A Türr István Múzeum kincsei. A bajai múzeum 20. század képzőművészeti gyűjteménye (Baja, 2002)

cióiból alkotások, de ugyanúgy ajándékozott műveket maga Oltványi, illetve több bajai vagy bajai kötődésű műgyűjtő (dr. Aszalós Imre, Márton Aurélné), valamint Nagy István özvegye és Baja városa is.

Baja város Új Magyar Kép- és Szoborgyűjteményébe 62 táblakép és 12 szobor leltároztatott be. Ebből 49 művet közvetlenül a felkért alkotók ajándékoztak abban a reményben, hogy a megszületendő képtár állandó kiállításban mutatja majd be az ajándékba kapott alkotásokat. A művészek és művek kiválasztását, összegyűjtését Oltványi vállalta és végezte 1936-1938 között. A kollekcióhoz tartozott az a 39 Nagy István-műből álló együttes, melyet a művész halála után, 1937-ben özvegy Nagy Istvánné ajándékozott a képtárnak, s amely által létrejött a bajai képtár második fontos egysége.

Oltványi Imre példája és biztatása a későbbiekben is arra késztette a művészeket és műgyűjtőket, hogy még évtizedekkel később is értékes művekkel gyarapítsák a bajai múzeum képzőművészeti gyűjteményét.

A gyűjtemény bemutatása nehéz feladatot jelent. Olyan egységes szempontot ugyanis, amely alapján eligazodhatnánk és értékelhetnénk a 20. század első felének magyar művészetét - s ennek keresztmetszetét hitelesen bemutatni képes bajai kollekciót - , nem tudunk felvázolni. A modern magyar művészet történetében nincsen olyan folyamatos láncolat, mint az európai művészet kronologikus sorban leírható áramlatainak históriájában. A 20. század fordulójának magyar festészete csupa ellentmondás, de egyben a változatosság kimeríthetetlen kútja is. Egymás mellett él az 1896-ban művészi gyökértelenségben megkapaszkodó nagybányai festészet a naturalisztikus plein-air festés magyarországi meghonosításának igényével, a magyar festészet egyik legsajátosabb szegmensét képviselő, a népi-realista tendenciákat ápoló s azt egyfajta atmoszférafestéssel ötvöző alföldi festészettel s mindemellett számos iskola, csoportosulás vagy éppen elszigetelt, magányos, de kimagasló teljesítményű kezdeményezés. A gyakran szélsőségek között hányódó és sokszor érthetetlen konfliktusokat felvállaló 20. századi magyar művészet egyik legkülönösebb karakterisztikuma e sokszínűség együttélésében rejlik.

Az 1900-as évek elején Nagybánya ugyan hagyományt teremtett, de ez olyan hagyomány volt, mellyel hihetetlenül gyorsan szembe lehetett fordulni. A nagybányai iskola szemlélete egyszerre terhessé vált a fiatal, sokszor külföldi tanulmányutakon járó nemzedékek számára. A Párizsból hazatérő Czóbel Béla 1906-ban új, a szecesszió dekoratív jegyeit s a fauve-ok hatását őrző képeinek nagybányai bemutatásával komoly vihart kavart. Ettől kezdve a fiatalok sora élt két pólus vonzásában: a tradicionális Nagybánya és az új francia művészeti áramlatok hatása alatt. (E kettősség többnyire a régitől való elszakadáshoz vezetett.)

A magyar festészetben az 1900-as évek első felében tehát megjelent az igény az európai művészettel való együttgondolkodásra. Az új, európai művészeti áramlatokba bekapcsolódó, így neósokként számon tartott művészek egy csoportja Nagybányán maradva kialakította új,

10