P. Szojka Emese: Néprajzi csoportok Baja környékén. Vezető a Türr István Múzeum néprajzi állandó kiállításához (Baja, 1990)

lultabb szövetű damasztárut is elő tudtak állítani, és a polgárok számára dolgoztak. A falusi mesterek úgynevezett Mmes takácsok voltak, parasztárut, a múlt század elején még kék-piros, utóbb csak piros beszövéssel díszített, a helybeli igényeknek megfelelő anyagokat szőttek. Megrendelésre az asszonyok által megfont kenderből és bolti pamutból dolgoztak. Vásározni nem jártak, életmódjuk a parasztokéhoz hasonlított. Ha tehették, földet, szőlőt vásároltak, rendszerint maguk is művelték meg. Az ipart általában a mezőgazdasági munkák szüneteiben űzték, a lakosság szükségleteit így is el tudták látni.

Takácsszőttesből készültek az asztal- és ágyneműk, a női és férfiruházat egyes darabjai, a lakást díszítő rúdra való kendők és az ünnepi használatú díszkendők.

Az országszerte hasonló felépítésű és motívumkincsű takácsminták hatottak a környező falvak asszonyszőtteseire, ami különösen a szeremleire és érsekcsanádira jellemző. A nagybaracskaiak házasodtak Szeremle katolikus lakóival, ami szintén elősegítette a minták terjedését.

Viseletelemek vászonból

A múlt század elején a paraszti ruházat alapja a vászon volt. A család asszonyai varrták meg az öltözetek darabjait derékszögű elemekből, egyenes szabásvonalak mentén összeillesztve. Mesterember csak a téli felsőruházatot, a szűrposztóból és juhbőrből való kabátokat, a fejviseletet és a lábbelit készítette.

Az olcsó gyári anyagok fokozatos elterjedésével a korábban felsőruházatként hordott vászonnemű alsóruhává vált. Legtovább a férfiingek, a gatyák, az ingvállak és a pendelyek készültek vászonból, megőrizve a régies varrási és díszítési módokat, a széleket összeillesztő tűzött csipkét, a keresztszemes öltést, a gyapjúhímzést. A fémszálas díszítést elsősorban a sokacok és a bunyevácok alkalmazták, úgy a vászonból való, mint a drága gyári anyagból varrott öltözetdarabokon.

Falusi varróasszonyok készítményei

A gyárilag szövött anyagok a parasztság körében is fokozatosan tért hódítottak a múlt század elejétől kezdődően. Ezzel egyidejűleg a bonyolultabb szabású ruhadarabok is megjelentek. Az új divatú viseletelemek szabására, varrására falun belül egy-egy ügyes kezű asszony szakosodott, rendszerint természetben lerótt fizetségért. Kezdetben a nők ünnepi viseletének egyes elemeit, később a drágább anyagok elterjedésével a teljes női ünnepi öltözetet, utóbb az alsó testi ruhákat is ők varrták.

21