Kovács Zita, N.: „…nem írható át a nyelv szavaira”. Nagy István festőművész alkotásai Baján - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 34. (Baja, 2017)

nyert Az azonosság és különbözőség egyidejűsége, a szüntelen továbbalakítás belső kényszere Nagy István alkotói módszerének állandóan jelen lévő hajtóereje. Ennek eredményeképpen nem fáradt ki soha stílusa.

Nagy István bácskai, bajai korszakának tematikája is korábbi korszakait követte.

Jellegzetes, sajátos képkivágatú tájképei mellett gyakran készített portrékat, csodás virág- és gyümölcscsendéleteket, s a korábbi korszakok eredményeinek folytatásaként kisméretű vizuális-ritmikájú pasztellképeket.

A művész ezeknél az alkotásoknál jutott el ahhoz a korlátlan lehetőséghez, hogy a maga örömére, saját maga számára festett.

Nagy István alkotó módszereit, eszközeit tekintve igen érdekes elbeszélések hallhatók, olvashatók ma is a bajai visszaemlékezésekből. Közszájon forgó történet, amit B. Mikii Ferenc festőművész elbeszéléséből ismerünk: a bajai Pandúr-szigeten festett a fiatal Mikii, amikor megállt mögötte valaki. Nagy István volt. Elnézte, ahogyan a fiatalember dolgozik, majd leült és ő is munkához látott.

A mű elkészültét követően Mikii hazakísérte a mestert. Marcsa néni, a felesége éppen akkor ért haza a piacról, és két jókora káposztafejet tett az asztal közepére. Nagy István nyomban lefestette őket.

Amikor a kész művet megmutatta Mikiinek és megkérdezte tetszik-e, a fiatal művész azt felelte: Jó-jó, de nem lehetne szebb? Erre Nagy István ingerülten azt mondta: Édes fiam, egyet jegyezzen meg magának: nem szép képet kell csinálni, hanem igazat! Nagy István világa ez az egyszerű világ volt.

Pasztellkészletét egy közönséges cipős dobozban tartotta. Abból válogatta ki színeit, melyeket a kezében tartva másfél, két óra alatt elkészített egy-egy művet. „Színvázlatát” már a pasztell válogatásakor elkészítette a fejében, majd a kezében tartva megkomponálta a művet is.

Bajai lakásukhoz közel, a Kálváriánál volt egy fűszerüzlet, ahol süvegcukrot is árultak. Nagy Istvánné megkérte a fűszerest, hogy a süvegcukor nagyon erős, kékesszürke csomagolópapírját gyűjtse össze a művész számára. A boltos örömmel tett eleget a kérésnek, még ki is simogatta a lapokat, hiszen nem sokkal később valódi műalkotás került rájuk. Az elkészült pasztellképek közül a számára legkedvesebbeket egy viaszosvászon mappába gyűjtötte - volt, amelyiktől sohasem vált meg.

Katonaportré, 1917

9