Nemes István - Kovács Zita: Új dalok Boglárkához. Madarak és angyalok, ecsetjátékok és álomképek Nemes István műterméből - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 32. (Baja, 2010)
meg se kelljen nyúzni az antilopot, csupán az árnyékával élni, mint él Cmjanski egyik versében, a fáradt őz árnyáról beszélve, igen, én is csupán az agár, az antilop árnyékát véltem megpillantani... Mindig vissza kell vonnia, de gyengéden. Úgy, hogy a visszavonás mégis hozzáadás legyen a világhoz. Ne maradjon sötét, fekete lyuk, hanem éppen hogy a tisztaság valamiféleképpen lehetséges közege, világa szülessen meg. Bachelard az mondja, a lét árnyalat. Ez lett láthatóvá Istvánnál. Az akvarell is, a virágzó, tóthmenyhértes fehér is, a déli tájak, az angyalok is efféle árnyalatok, ám, mint jeleztük, ugyanakkor tenyeres-talpas valóság is — és ez a nemesi nemesség öntörvényű világa-közege, nem táj, nem stilizáció, árnyalat és nem árnyalat, egy jelentős művész törvényszerűségei... De vissza-visszatérek az angyalokhoz, fel-feljegyzek még ezt-azt, hihetetlen, mondom magamban, valakinek ismét sikerült erős arkangyalokat festeni, mint voltak ők Benővel maguk is, meg két kis őrangyalt is, ahogy találkoznak és elmesélik egymásnak, kit őriztek meg, kit vezettek át a leszakadt hídon, kit őriznek most éppen... Az Öreganyám egyszerűen, minden attribútum nélkül megfestve - és lám, így, bontott, fáradt hajjal, kicsit átröntgenezve is, ugyananynyira angyal, mint ama könnyebb, ifjabb lények... Tomatrikós angyal, akárha egy tornaszeren, épp cinkweisbe dörzsöli tenyerét, egész lényét, mint egykor a szertomászok - most nem tudom, mitől fehér a tenyerük... Csapkodó, biblikus, visszaforduló, síró, elfutó, átváltozó, átstrukturálódó, hologramszerű az alapozott farostlemezen, hasonlatosan a virágzó fákhoz, a fény fáihoz, melyek roskadoznak a több fehértől, reggeli, számyaszegett, félrelépett, az idő múlását őrző, karmester angyal... Egy stilizált madár hibátlan áramvonala - ez Szemadám-hatás talán; nézem Szemadám egyik megnyitójának fotóját, és ott látom Vaszkó Erzsébetet; most látom először Vaszkó Erzsébetet... És végül még Bajáról kell szólnom. Arról, hogy én, a fájkiskösségek írója, egy városra találtam Nagy István, Nemes István utáni bóklászásom közepette. Egy városra végre, amely nem hanyatlik a fájkiskösségek felé, jóllehet Fülep éppen hogy még kisebb közösségek felé hátrált innen... És festők neveit tanulom máris: az Ébereket, a 14
