Nemes István - Kovács Zita: Új dalok Boglárkához. Madarak és angyalok, ecsetjátékok és álomképek Nemes István műterméből - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 32. (Baja, 2010)
(vörössel, zölddel, talán fehérrel is) lezárja - bezárja a képet, és immár csupán a finom papíroson keresztül, a leheletfinom papíros túlfelén látjuk majdhogynem távolodóban, hímesen, homályosan. A másik kopernikuszi fordulat - mert kettő van - most következik: mégpedig úgy, hogy István a kép érintetlen, szűz színén folytatja a kép készítését, festését, legalábbis itt-ott megérinti, korrigálja, tovább viszi, tovább gondolja, letakaija, visszavonja... És én, az idős műkritikus - aki egy tapasztalt szépíró is ráadásul (aki fehérorosz filatelisták és fluszpapírral dolgozó, színészkedő cukrászok, papírkereskedők között nőttem fel), egy pillanatban, jóllehet hangyaléptekkel mozgok, csupán mikromoccanatokat végzek: elvesztem a képet. Ilyen még sosem történt velem. Állok a kép előtt. És nem tudom, hol a kép. A kép, amelyben gyönyörködöm. Hologramszerű, jóllehet nem az, kétszer is meg lett festve. És én nem tudom, hol van. A színén vagy a visszáján, vagy valahol máshol is. Előbb azt hittem, a papír visszáján van. Aztán azt hittem, a színén. Majd azt, hogy a színén és a visszáján is van. És most azt kell tapasztalnom, hogy nem. Azok csupán valami távoli dimenziói a képnek. A kép valahol belül van, bezárva a dobban, inkább a hangját, denfelt hangját halljuk, ám immár kívülről, jóllehet bennünk, messze benn, magunkban... És én ezt már nem tudom egybefogni. Jóllehet a Nemes-festmény, a Nemes-kép egyértelműen ott van, illetve hát itt van előttem. Hallom, és mintha meg is érinthetném. Jóllehet közben az ócenjáró hajók kötelének erős, sós, selymes anyaga tovább finomodott. Akárha az égbe próbálnánk kémlelni, az égi óceánokra kalandozni, hiszen az előbb még erős, valós arkangyalokkal álltunk szemben... Igen, máris elvarázsolódtunk, hiszen egy elvarázsolt világot mutat, akár még Na’Conxipanra is gondolhatnánk, noha ugyanakkor Tóth Menyus és Nagy István tenyeres-talpas világának közelségét is érezzük. Jóllehet semmi varázs, hanem csupán az ő világa: valahol Gombos, Bácsordas és Hódság, a Fruska Gora, Mácsva, Zenta, illetve Montenegro, Szlovénia és Milánó valamint Baja valós tájai, madarai, angyalai, ami csak nekünk tűnik varázslatosnak, csak mi szédülünk el István, a vándormester, a vándorművész állandó utazásai közepette, hiszen az ő igazi, vállalt világa még csak nem is Milánó, még csak nem is Szardínia, hanem Szardíniának is az egyik szigete: Isola di San Pietro, ahová, mint említettem, egy genovai gyáros villájának kertjébe járt dol-12
