Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Pogány Ö. Gábor: Nagy István példája
Pogány ö. Gábor: NAGY ISTVÁN PÉLDÁJA Nagy István halálának évében, Dési-Huber István, a nagy szocialista festő bocsátott közre róla egy tanulmányt a „Korunk” című folyóiratban. Törvényszerű volt, hogy akkoriban éppen csak ebben a Kolozsvárt megjelenő baloldali orgánumban lehetett helytálló méltatást közölni művészetéről. Nem mintha erősen politikus egyéniség lett volna, vagy valamelyik illegális szervezetben vállalt volna funkciót, csupán munkásságának jellege miatt, mely minden megnyilvánulásában korának leplezetlen valóságáról szól. Az úgynevezett művészeti közvélemény nem sokat törődött képeivel, a műértők nagy része tulajdonképpen stúdiumoknak tekintette műveit, melyek színes vagy monokróm modellrajzoknak nevezhetők. A páratlan festői képességet, fejlett jellemző erőt, a nagyszerű ábrázoló tehetséget csak néhány élesszemű kritikus vette észre, s talán csak Dési-Huber István, hogy mind e tulajdonságok mögött tiszteletreméltó szociális igazságérzet állott. Életműve leginkább is a huszas, harmincas évek vidéki társadalmának ismerete felöl közelíthető meg, s csupán a falusi dolgozók helyzetén keresztül magyarázható a maga mélységében. Különös egyéniségnek tartották kortársai, azon kevesek, akik foglalkoztak műveivel; különcnek, exotikusnak, magányos bölénynek, eredetieskedőnek. Pedig kevés olyan őszinte képzőművész élt a közelmúltban, aki ennyire keresetlenül és hamisítatlanul számolt be tapasztalatairól, mint éppen Nagy István. Egy alakoskodó világban, a polgári mesterkéltség szomszédságában az ő egyszerűsége, szemléleti tisztasága egyfajta ismeretlen szerepnek tetszett, amit raffinériának is gondolhattak, de provinciális konokságnak is bélyegezhették. A téves értelmezések abból a tájékozatlanságból származtak, mely a magyar nép körülményeit illetően vétkes illúziókba ringatta az uralkodó rétegeket. A festészet így szükségszerűen a vásárlókedv kiszolgálója lett, a vöröslő alkonyok, rózsaszín aktok, idilli jelenetkék előadása a „jobb körök” számára. Érthető, hogy ilyen környezetben egy kendőzetlen beszámoló a tanyákról, 7
