Kőhegyi Mihály - Solymosné Göldner Mária: Madaras története az őskortól az újratelepítés befejezéséig, 1810 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 22. (Baja, 1973)
Buda visszavételétől 1751-ig
véget. A császári katonákat a Bácskában iszonyú pusztítás képe fogadta. Megyényi területen nem találtak élő fát. Ellenben a fű és a tömött, összefüggő bozót oly magasra nőtt, hogy a lovasság kényszerült rajta utat törni és taposni a gyaloghad számára, A messzeterjedő síkságon néma csönd uralkodott. Egész napi járóföldön alig lehetett találni e hatalmas térségen emberi hajlékot vagy emberi tevékenység nyomát, legfeljebb itt-ott tűnt fel valami pásztor nádkunyhója.124 Ahol egykoron sűrűn állottak a népes falvak, ott most elpusztult templomok romjai tünedeztek fel elszórva az úttalan tágas láthatáron. De a nép, mely azokat építette eltűnt. A helységek nyomát betakarta a dunai áradás, a szél, a futóhomok és helyüket benőtte a fű. A természet elvadulását az évről-évre kiáradó Kigyós is siettette. Az árterületek (Paplapos, Kenderáztató, Jezer, Prispa) nádtermő állóvizekké, feneketlen lápos mocsarakká változtak. A nyári forróságban a víz nagyrészt elpárolgott s buja fű nőtt a helyén. A túlságos nedvesség és a szárazság között változó állapot folytán hiányzott az egészséges ivóvíz és fa. Ehhez járultak a mérges, lázbetegséget szülő kipárolgások, melyek hatását fokozták a hőmérséklet átmenet, nélküli hirtelen változásai.125 Jól szemléleti a tájat egy török fiú leírása. Osman 1688-ban Temesvár körül került a császáriak fogságába. Ekkor 18 éves volt, nyilteszű, értelmes gyerek, aki tudott a törökön kívül románul, szerbül és magyarul is. Fogsága történetét népiesen áradó bőbeszédűséggel mondja el vaskos kéziratában. A zsoldosok közvetlenül elfogása után hazaengedték, hogy váltságdíját elhozhassa. Osman becsületesen vissza is tért Szegedre, de innen az osztrák csapatok már átkeltek a Dél-Dunántúlra. Erre ő, néhányad magával, akik szintén elengedett foglyok voltak s váltságdíjukat vitték utánuk eredt. Szegedről Zombornak vették útjukat, tehát nagyjából Madaras és Bajmok területének érintésével tették meg az utat a Tiszától a Dunáig: ,,Keresztül a puszta és feldúlt Bácskán. Nappal gyilkos hőség uralkodott, de a végtelen síkságon sehol sem volt árnyék található. Innivalónk sem lett volna, ha a katonák táborozási helyükön nem ástak volna kutat, melyekben még volt víz, némelyikben sok. némelyikben csak tetemes mélységben. Ilyenkor összekötöttük öveinket, leengedtük korsóinkat, vízzel telve felhúztuk és ittunk. így vándoroltunk a pusztaságon. Aludni nem tudtunk, mert a kimondhatatlanul sok szúnyogot még nagy réztálcával sem lehetett volna elhajtani éjjel, nappal pedig a meleg és a legyek miatt nem hajthattuk álomra fejünket. Arról nem is beszélve, hogy a vadállatoktól s hajdúktól sem voltunk biztonságban.”126
