Kőhegyi Mihály - Solymosné Göldner Mária: Madaras története az őskortól az újratelepítés befejezéséig, 1810 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 22. (Baja, 1973)
Vidékünk a török korban
elvegyék azt, ami saját maguk és családjuk fenntartásához szükséges.107 A füleki, ónodi, Széchényi, újvári éhező várkatonák nyakukba véve a széles Alföldet egészen Szabadkáig és Zomborig lekóboroltak. E föld népét ellenségnek tekintették és faluról-falura élősködtek a különben is szegény jobbágyokon, akiknek egy része magyar volt. Hát még a nem magyarokat hogy pusztították ? Igazat ír tehát a kicsiny falvak sanyargatott népe, amikor így panaszkodik : „nem a Krim országbeli kegyetlen tatárok, sem nem rajtunk hatalmat vett idegen török nemzetség cselekszik úgy mi rajtunk, hanem a mi nemzetségünkből való végházakban tartózkodó katonák, minket meg emésztő, javainkból kifogyasztó, pusztító, sőt mi a nagyobb, életünk elfogyasztóink.”108 Gonosztevők, martalócok, portyázók, rablók, szabad hajdúk, tolvajok, gyilkosok, latrok, prédálók, húzó-vonyók — a nép csak így hívja a kóborló, harácsoló elemeket. A törvények számos cikkelye lehetőséget adott arra, hogy ezeket elfogva minden törvénykezés nélkül megöljék,100 de a védtelen falvak népe hogyan is szállhatott volna szembe a sokszor többszáz fős fegyveres csoportokkal ? Az Alföldön még a karavánszerű közlekedés sem nyújtott teljes biztonságot. A vármegyék ugyan olykor-olykor egyesített erővel a rablók üldözésére mentek, de vajmi kevés sikerrel.110 Helytelen lenne természetesen a végvári vitéz és a rabló közé egyenlőségjelet tenni, mintha e kettő azonos volna. A végváriakat végső soron a bécsi kormány nemtörődömsége, fizetésüknek hónapokig-évekig történő elmaradása kényszeríti a parasztfalvakon való élősködésre. Környékünk népességének apadása már korábban megkezdődött. 1579-ben a szegedi szandzsákban 8425 házat írtak össze. A jövedelem 994 435 akcse volt. 1616-ban márcsak 340 000 akcse (tehát alig egyharmada) az ugyaninnen behajtható összeg, ami egymaga eléggé mutatja a romlás és pusztulás óriási arányait.111 A török alatti területre a magyar földesúri hatalom változatlanul fenntartotta jogát, de a földesúri szolgáltatás a végén mindössze jelképes ajándékokká zsugorodott össze.112 A török-magyar békealkudozáskor (1642) Eszterházy Dániel királyi biztos azt bizonyítja, hogy a magyar földesúr régi jogon bírja a falut és ha a falu esztendőnként egyszer egy papucsot kapcástól, vagy egy pár csizmát, vagy egy rossz szőnyeget ád magyar urának, az szinte semmi, hiszen a töröknek ezerannyit ad és dolgozik. Amit a községek adnak „ez semmi károkra a török uraknak, az paraszt emberek sem csömörlenek belé az mit az magyar uraknak” adóznak."’ 27
