Koszta István - Kőhegyi Mihály: Kivonatok a bajai ferences zárda háztörténetéből 1694-1840 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 19. (Baja, 1972)
tragédiát, de erre nem volt lehetőség. Sűrű felhőként gomolygott a füst. Bármerre fordult az ember a kavargó por marta a szemét és még a fiatalok látóképességét is elvette. Három óra után meggyulladt a rendház kertjében levő. szénakazal. Eddig sértetlenek voltunk, de most minket is félelem fogott el. Amíg a kerítésen és másutt is a lángokat oltottuk, vagy azokat a lángoktól védeni akartuk, addig a szomszédunkban — egykor a Latinovich József tanácsos úr — most Koller Ferenc házának 5 építményét a szélroham parázsesővel szórta be, ami tüstént lángbaborult, mivel zsindellyel volt fedve. Borzalmas láng és füstfellegek kavargása nyelte el az épületeket. A rendházban tovább nem maradhattunk, mivel a perzselő tűz hőségét, különösen pedig a sűrű, fojtogató füs<töt, már alig tudtuk elviselni. A zárdánkból menekülni kellett. Kiki arra ment, amerre biztonságosabbnak remélte. Mivel a lángok mindenütt belekaptak még a már kitálalt ételbe is, a legbiztosabb mentshelynek a Duna-part látszott, ahol akkor már nagy tömeget találtunk összeverődve. A szigetre való át jutás sem volt veszélytelen, mert a víz sodrása igen erős volt. Hogy eközben a rendházzal mi történt — a füst és a porfelhők miatt — nem volt látható. Ügy tűnt, hogy 4 óra után a torony is meggyulladt. Mikor már az urasági kastély is égett, megkíséreltem a rendházba jutni a főnökhelyettes atyával és, Fridolin testvérrel. A zárdát és a templomot már tetejétől megfosztva találtam. Társaim ettől kezdve a rendház pincéjében maradtak, Dénes testvérrel együtt, aki az egész tűzvész ideje alatt itt húzódott meg. Azon fáradoztak, hacsak lehet a karzatot megmentsék, ami végül is sikerült. Amikor konventünk épületéből kiléptem, akkor szólt hozzám utoljára a városi plébánia toronyórája, éppen 5 órát kondítva, mert az ezt követő 12 perc múlva (a szomorú esemény után így vallottak a tanúk is) maga a torony a templom tetőzetével együtt a lángok martalékául esett. A lakosság a tekepálya épületében53 és a Sumárnak nevezett erdőcskében, sőt a szomszédos községekben: Vaskúton, Bátmonostoron, Szeremlén keresett tömegesen menedéket. Ebből következtethető, hogy a lakosság legnagyobb részének a puszta életén kívül semmi egyebe nem maradt. Körülbelül 7 óra felé a falánk tűz lassanként alább hagyott, miután több táplálékra már nem talált. A lakosság szétoszolva hazafelé tartott. Mikor visszaért, abban a magányos pusztaságban, ami eléje tárult, ki-ki alig ismert a maga házára. Nem kellett utcát keresni. Az udvarok, a kertek szabad járást engedtek akárkinek. A kerítések elégtek. Az erdei és kerti kormos fák is csak a borzalmat növelték. Eközben sietve közeledett a fenyegető éjszaka, heves széllel, fagyos hideggel. A 45
