Báldy Bellosics Flóra: A régi népi takácsok élete Nagybaracskán és környékén - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 16. (Baja, 1968)
dobták keresztül a vetülékfonalat vivő vetélőt. A forgató lapicka használatával készített mintás szövés ezért kapta itt a forgatásos elnevezést. Később már a négy nyüst mögött felszerelt félnyüstökkel dolgoztak itt a takácsok, ami megkönnyítette a mintás szövést. Hogy a félnyüstök használata itt mikor kezdődött, nem tudtam megállapítani. A láncfonalaknak minta szerint a félnyüstökbe fűzése igen nagy munkát igényelt. Annyi ilyen félnyüstöt kellett beállítani, ahány sorból állt a minta a közepéig. Természetesen csak abban az esetben, ha a minta két fele szimetrikus rajzú volt. Néha 35 félnyüstöt is be kellett állítani, ezekbe a láncfonalakat befűzni. A nyüstkötéshez az asszonyok is értettek. A nyüstkötéshez használt nyüstkötőtű olyan, mint a halászok hálókötőtűje. A baracskai takácsok erős bordákkal dolgoztak, ezeket az acélbordákat Csehországból hozatták. Legtöbbször tizenhatos, vagy huszas bordákkal szőttek a századforduló körül. Az itteni takácsok legfontosabb anyaga a kenderfonál volt. A himes takácsok (ők magukat csak egyszerűen takácsoknak tartották) munkáját kívánom ugyan ismertetni, de úgy hiszem, hogy szólnom kell az asszonyi ügyességről, szorgalomról is, amivel a maguk és családjuk részére szükséges szőttesek alapanyagát, a kendert megtermelték, feldolgozták, felfonták. Ez nehéz, sok ügyességet, kitartást, türelmet kívánó hosszas munkamenet. A kendertermelés mind a négy községben általános volt, egészen az elmúlt évtizedekig. Még 1957-ben is a legtöbb családnak volt kenderföldje. Többfelé volt itt kendertermelésre megfelelő talaj. Azonban még a megfelelő kendertalajoknál is minőségi fokozatokat állítottak fel. Így pl. a baracskaiak emlékezete szerint a legjobb kendert azelőtt a mai Györgypusztán termelték. Ez valamikor Gyurity néven Nagybaracskához tartozott. A régebbi feljegyzések igazolják, hogy már 1772-ben, az úrbéri rendezéskor Gyurity pusztában elegendő földet kaptak a baracskaiak. Ott volt a legjobb földje a kendernek. A takácsok mindig megkérdezték, hogy György pusztai-e a hozott kenderfonál, mert szövésre azt vállalták a legszívesebben. Az öreg baracskai adatközlő nénikék állították: „Gyurityon selömkendert termeltek”. Mikor 1948-ban György puszta önálló község lett, a baracskaiaknak a Piszkula nevű határrész lett a jó kenderföldjük, itt még 1957-ben is nagymennyiségű szerződéses kendert termeltek. A régihez képest a termelt kendernek már egy igen csekély része került házi felhasználásra, csak azoknál a családoknál, ahol még élt egy-egy fonáshoz értő idős asszony. A kendertermelés, feldolgozás, fonás munkálatai, eszközei és az ezekre használatos elnevezések mind a négy községben majdnem teljesen azonosak. 9
