Solymos Ede: Bajaszentistváni téglásélet. Baja környéki erdővágók - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 13. (Baja, 1965)

mentek. Ha alkalom nyílott rá, az ölfát is megdézsmálták. Tavaszi áradások esetén, ha a víz megrabolta faplaccokat, ladikkal a zajló jégtáblák közé is bemerészkedve halászták ki az úszó hasábokat.

A facsíszárok kettesével jártak éjszakánként, közben halászgattak is, persze engedély nélkül. Reggel már otthon aludtak, az asszony árulta a halat, megszokott házakhoz vitte. Mikor elegendő fájuk volt, azt is eladták.

Ha több kéve fát szedtek össze, zónáztak vele. Az egyik kévét elvitték 50 m-re, letettek, visszamentek a másikért.

Ilyen elemekből kerültek ki a barákások is, akik az erdőn bort mértek zugban a munkásoknak. Ezek is kunyhóban laktak, mint az erdővágók.

1949-ben az erdők államosításával sok minden megváltozott. A kaparásokat az erdőgazdaság alkalmazza, neve most kosztoló. A munkások részére munkásszállások, tanyahajók állnak rendelkezésre, motoros fűrészeket használnak, s a szállítást is jórészt gépesítették. A munkások jelentős része az erdőgazdaság állandó dolgozója, akiknek meg van a szaktudása a gépi berendezések kezeléséhez. Ezzel együtt a régi erdővágó életmód megszűnőben van, helyi színezetű „mesternyelvüket” mindinkább az általános szaknyelv szorítja ki.

36